Aki ismer, az tudja azt rólam, hogy nem vagyok a SAO legnagyobb fanja, ellenben az Accel World vagy cikkünk mai alanya, az Overlord kilóra megvett. Mondjuk már rosszul indítottam azzal, hogy megemlítettem a „nagy elődöt”, mert így kapásból mindenki egy nagy összehasonlításra gondolna a két anime között – de már itt megnyugtatok mindenkit, hogy nem erről lesz szó (nem teljesen legalábbis), hanem arról, hogy mi játszódik le abban a gamerben aki nézi az visszaszámlálót, mielőtt még kedvenc játékát végérvényesen beszüntetnék.
Ugyanis ebbe a helyzetbe kerül főhősünk, a Momonga (később már csak Ainz Ooal Gown), aki a YGGDRASIL nevű játékban a legerősebb guild vezetője, egyben leghatalmasabb harcosa is. Ám, mint minden játékot, a YGGDRASIL-t is elérte a bezárás, és Momonga még a szerverlekapcsolások előtt végigjárja „birodalmát”, lebúcsúzik a csapattársai által készített hűséges NPC-ktől, majd elfoglalja a helyét trónon, és várja a nullázást. Az be is következik, ám főhősünk riadtan veszi tudomásul, hogy a játék nem állt le, sőt – életre kelt. Az NPC-k meg már várják térden állva nagy vezetőjük parancsát, akinek leesett csontos álla a helyéről.
Innentől persze nincs megállás, fel kell térképezni az új világot (mert a teljes Guild egy az egyben egy másik világba került), megismerni a helyi praktikákat és erőviszonyokat, hogy aztán hatalmas serege révén Momonga legyen az ismert világ ura. Ebben persze segítségére vannak a hozzá feltétlen hű – szó szerint a talpát nyaló – lények, akik egyszerre istenítik és némileg féltik az egyetlen megmaradt Felsőbbrendű Lényt, miután teremtőik ugye eltávoztak máshová.
Már az első rész után kerestem az államat. Ez az anime talán minden gamer álma (és nem csak bögyös Albedo meg a harci cselédek miatt), hanem azért is, mert itt szó szerint életre kel, és ki is bővül a játékvilág. Persze ahova Momonga és a Guild kerül az már régen nem a nekromanta kasztos gamer által megszokott hely, hanem egy élő, lélegző emberekkel és mitikus lényekkel teli világ – ami ugyan közel hasonló (sok varázsige itt is megtalálható/használható), de mégsem ugyanaz. Új kalandok, új felfedezni és elfoglalni való területek, valamint esetleges kihívást jelentő személyek. azért mondtam a talánt, mert az animében felbukkanó ellenfelek még az elit Szintőrök számára is olyanok, mint a csótányok, Momonga erejéhez képest meg már inkább az egysejtű létformákhoz tudom hasonlítani.
Persze azért akadnak üdítő kivételek: Gazef Stronoff mondjuk sokkal inkább szövetséges, mint ellenfél, de egy erős harcos és becsületes ember. A másik érdekes példa pedig két személy a Fekete Szentírás Kapitánya, valamint Kaire-sama (aki nem mellesleg egy Világtárgy birtokosa). Ők sajnos nem sokat tűnnek fel, de még így is azon kevés karakterek egyikei , akik képesek megizzasztani egy Szint őrt.
És akkor ezzel a mondattal át is eveznék a karakterek szigetére. Őszintén szólva a nagyon gonoszra alkotott karaktereket (Clementine, Nigun) leszámítva mindegyiket imádom. Momonga csapata egyszerre áll vérprofi és klinikai esetnek minősülő alakokból: eleve két női tag (Shalltear és Albedo) azért leállnak vitatkozni, hogy ki legyen Momonga főfelesége ,miközben a rezidens kísérletező azon elmélkedik, hogy vajon milyen lesz nagy vezérük leendő utóda – csak úgy utólag megjegyzem, hogy Momonga egy lich, élőholt: ergo bizonyos dolgokra nem képes.
De persze a legérdekesebb karakter mind közül, az maga a főhős: sokan gondolják Momongát gonosznak, ami bizonyos mértékig igaz rá, hiszen azzal, hogy karakterévé vált, sok tekintetben megszűnt embernek lenni. Nem okoz neki rémálmokat az, ha másokkal végez, gondolkodás nélkül eltapossa az útjában állókat, de azért ott van még benne a régi énje. Ártatlanokat nem bánt (az animében legalábbis még nem, a Light Novel már más kérdés), és ha kell a védelmükre is kel – de ő ezt persze arra fogja, hogy a megmentettek tudnak valamit adni cserébe. Elképesztően erős, de ő ebbe is kezd belefáradni, hiszen nincsen számára kihívást jelentő személy – legalábbis eddig még nem tűnt fel ilyen karakter. Egyik leglényegesebb cselekvése Momongának, az a gyakori visszaemlékezések, mikor bizonyos események vagy dolgok hatására előjönnek azok az emlékek, mikor még a társaival együtt kalandozott, harcolt – most meg már csak ő maradt.
Igen, a drámai faktort legtöbb esetben ezek a visszaemlékezések adják (Albedo könyörgése különösen szomorú érzést keltett), valamint az olykor elkerülhetetlen „van pár kedves karakter, öljük meg mindet” jelenetsorok, de szerencsére pont ezeknél látszik az, hogy Momonga a csontváz külső mögött még rejt némi emberséget.
Még így a vég előtt ejtek pár szót a sorozat technikai részéről is: a sajnálatos módon megszűnt Manglobe Studio büszke lehet erre az alkotására (mondjuk, melyikre nem?), a grafika nagyon szép, az opening már rég rongyosra van hallgatva, valamint a szinkron is passzol a karakterek stílusához.
Ami miatt sem szeretem, hogyha valaki a SAO-hoz hasonlítja az Overlordot, mert ez a sorozat szinte már olyan, mintha nem is a virtuális-játék és problémái témakört venné alapul. Nem erőlteti ezt a vonalat, csak bizonyos esetekben dobja be a közösbe, és talán ezért is éreztem azt a tizenhárom rész alatt azt, hogy Momonga nem egy játékban esett csapdába, hanem ilyen Fushigi Yuugi (vagy sokkal inkább Inuyasha)- szerűen átkerült egy másik, de ugyanúgy létező világba.
Én mindenkinek csak ajánlani tudom a sorozatot. Ha kell humoros, ha kell szomorú, de mindenképpen elgondolkodtató és szórakoztató.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback