Nem játszottam vele, nem olvastam, mégis beleszerettem, mert ez is egy csodálatos, új világ!
Vigyázz, lehet némi spoiler!
Azeroth egy békés királyság, ahová egyszer csak bemasíroznak az Orkok egy másik világból, hogy leigázzák ahová kerültek. Vezetőjük Gul’dan (Daniel Wu) egy különleges mágiát használ az úgynevezett „Felt” (éljen a magyar fordítás) amivel ellopja mások életerejét ez által elpusztítva mindent maga körül. A Horda egyik klán vezére Durotan (Toby Kebbell), felismeri, mennyire veszélyes ez az erő, ezért elhatározza, hogy bármi áron, de megállítja a már-már megtébolyodott vezetőjüket. Az emberek királya eközben berendeli az Őrzőjét Medivhet (Ben Foster), hogy segítsen megoldást találni a problémára. A király leghűségesebb parancsnoka és egyben sógora, Anduin Lothar (Travis Fimmel) összeismerkedik a félig ork félig ember lánnyal Garonaval (Paula Patton), akit megkér, hogy segítsen nekik az orkok elleni harcban, vagyis inkább védekezésben.
Próbáltam jól összeszedni a történetet, de ahogy a filmben, úgy írásban sem egyszerű. Rengeteg szálon fut az egész, és nem mondom, hogy kibogozhatatlan, de sok mindent fejben kell tartanunk, ha követni akarjuk az események láncolatát. Eközben rengeteg megválaszolatlan kérdés foglalkoztathat bennünket, amik még jobban megnehezíti egy olyan ember dolgát, akinek halvány lilája sincs mi fán terem a Warcraft világa, és én egy ilyen ember vagyok. Nem játszottam vele, nem olvastam, mégis leszögezném előre, hogy elégedetten távoztam a mozi teremből, mert azt kaptam, amit vártam. Nem értettem az utalásokat, és nem ugrottam fel a székemből, amikor megláttam egy egy ikonikus karaktert a vásznon, mert csak most ismertem meg őket, és mondhatni azonnal beszippantott. Amit a Warcraft film jól csinált, az a világteremtés – többnyire, mivel vannak lyukak itt is, de a világ alapjait megfelelően tették le, és az kétségkívül magával ragadó.
A karakterek színesek, érdekesek és nagyon szerethetőek. Kedvencem Medivh, akiről a legvégéig nem tudtuk eldönteni, hogy most kinek, vagy minek az oldalán áll, ezért a legtöbb érzelmet ő váltotta ki. Egyszer haragudtunk rá, máskor meg sajnáltuk. Lothar szolgál némi humorra, de ez amolyan kínlódós humor, mert tudjuk, hogy a felszín alatt mennyire szenved a saját tragédiái súlya alatt. Akit egyelőre nem tudok hova tenni, a kis varázslótanonc Khadgar (Ben Schnetzer). Fontos serepe van a végkifejlet szempontjából, de sokszor csak így jön, megy, ott van, vagy épp hozzák, viszik, szóval nem tudom, hogy mi lesz belőle, ami végül is izgalmas. A karakterekről végső soron elmondható, hogy mivel nagyon sok van belőlük, rengeteg saját történettel, így a legnagyobb kihívás az volt, hogy az összes sajt történetet egy mederbe tereljék, de úgy éreztem, hogy a szereplők elbeszélnek egymás mellett, vagy talán csak jellemükből adódóan nem érdekli a másik nyűgje, így egy picit olyan volt, mint egy nagy kocsma, ahol mindenki beszél, de senki nem hallja a másikat.
A történetet nagyjából össze lehet foglalni úgy ahogy, de az is csapongó. Jó a kiindulás, de a lezárás számomra érthetetlen. Nem volt meg a végső döntésben az a logika, amit gondoltak, mert ez a döntés, nem hogy kibékítené a két népet, hanem ezzel veszi kezdetét egy több száz éves elhúzódó háború, így ezt egy picit értelmetlennek tartom. Mint mondtam a történések csapongnak. Egyszer ez a vonal kerül előtérbe, máskor az, így pontosan meg se lehet határozni ki is a főszereplő, ki az, aki igazán előrevisz a történéseket, mert mindig más kerül az élre. Hiányzik a harmónia, az egység a karakterekből és a történetből, ami némi káoszra ad okot, és csak az igazán figyelmesek tudják kibogozni, vagy aki eleve tudja jó előre, mi fog történni. Csak egy kukacoskodást had hozzak föl. Az előzetes azt sejteti, hogy Lothar és Durotan végül nagy pajtások és szövetségesek lesznek, de a filmben egyszer beszélnek és ennyi. Itt mutatkozik meg, hogy megmutatták, hogy milyen kapcsolatot akartak az egyes karakterek közt, de elmélyíteni azt, már nem volt alkalom, vagy idő, így pl ez a kapcsolat és sok más is sajnos felszínes maradt.
A színészi játék kielégítő. Nem mondom, hogy kiemelkedő, de amilyen érzelmet épp közvetíteni akartak, az átjött, még úgy is, hogy pl az orkok full animáltak voltak és mégis átjött pl Durotan aggodalma, kétségbeesése, Medivh vívódása, vagy Lothar gyásza.
Amit abszolút dicsérnem kell az a látvány. Ha nem lett volna ennyire lélegzetelállítóan szép, és erős az animáció, az igencsak elvett volna az élményfaktorból. Nagyon várom, hogy kijöjjön a kulisszák mögött videó, mert nagyon érdekel, hogy hogyan lett ebből ez A táj, a harcok, a fegyverek zseniális munka, és ami látványban viszi a prímet azok a varázslatok. Én még ilyen szép varázslatokat nem láttam vásznon. Amit ide tudnék csatolni az a zene. Már az első dallamoknál, mikor még csak a cégek logói tűntek fel, olyan erős zene szólt, hogy azonnal levett a lábamról. Továbbá én szinkronosan néztem meg és én, mint a magyar szinkron egyik kedvelője és védelmezője, nem csalódtam, mondjuk a helységnevek fordítása nekem is bántotta a fülem, ebben sajnos még mindig nem jeleskedünk, de például Viczián Ottó Medivhként egyszerűen zseniális volt! Egy próbát megér, de nyilván az eredeti szinkron ad át minden érzelmi töltetet.
Összességében a Warcraft még nem tudja felvenni a versenyt a nagyobb világokkal, mint pl egy Gyűrűk Ura, mert bár ott is sok szálon futnak a dolgok, megvan egy egység, egy harmónia, a karakterek és történéseik között. Ennek ellenére a Blizzard fenomenális munkát végzett, egy olyan játékadaptáció, mely még sok részt meg fog élni, sokakat tud arra ösztönözni, hogy megismerkedjenek komolyabban ezzel a világgal, hogy érdeklődjenek a történetek, vagy épp a játék iránt, s bár ennek új sok dollár milliárdot érő Franchise szaga van, én azért bizakodom abban, hogy a későbbiekben letisztultabb művek fognak születni.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback