Ez a film egyetlen egy dolognak köszönheti, hogy végül csak azt mondom, élveztem: Rowan Atkinsonnak.
Az MI7 egykori legjobb ügynöke, Johnny English (Rowan Atkinson) visszavonult a kémkedéstől, miután öt évvel ezelőtt egy mozambiki küldetése olyan borzalmasan sült el, hogy azzal szégyent hozott az egész ügynökségre. Azóta English elvonult a világ elől egy tibeti kolostorba, hogy ott képezze testét és elméjét, és hogy fel tudja dolgozni szégyenét. Azonban még messze nem áll készen, amikor az ügynökség új vezetője, Pegazus (Gillian Anderson) visszahívja őt Londonba: az ügynökség tudomására jutott, hogy valaki merényletre készül a Hong Kong-i elnök ellen, mikor az tárgyalni fog az angol miniszterelnökkel. Az információ egy egykori CIA-ügynöktől, Titus Fishertől (Richard Schiff) származik, akit English-nek, és új társának, Tucker ügynöknek (Daniel Kaluuya) fel kell keresnie, hogy megbizonyosodjanak felőle, hogy az információ valós. Fishert azonban látogatásuk közben megölik, azonban annyit még közölni tud az ügynökökkel, hogy a tervezett merénylet mögött a Vortex nevű, három tagból álló bérgyilkoscsoport áll, aminek egyik tagja ő maga – így hát English-re hárul a feladat, hogy felkutassa a másik kettőt.
Azt hiszem, vita nélkül kijelenthetjük, hogy a „két ballábas ügynök, aki sokkal kompetensebb kollégákkal van körbevéve, megmenti a világot” mára már külön műfajjá nőtte ki magát: erre a sémára épít a például Zsenikém, és valamilyen szinten A kém is – meg persze a Johnny English is, ami pontosan annyit ad, se többet, se kevesebb, mint amit a zsáner megkövetel.
A sztori tulajdonképpen nem is számít, egyrészt azért, mert úgysem arra figyelünk, másrészt pedig azért, mert semmi újat nem mutat. Megvan minden kötelező elem: az önképző hőst visszahívják, van kütyübemutató, üldözéses jelenetek (jó, abból az egyik tolószékkel), árulás, bűnbak-keresés, miegyebek. Szóval a film sztori szintjén semmi maradandót nem nyújt, sőt, kifejezetten kiszámítható, viszont legalább hülye fordulatok miatt sem kell szégyenkeznie – bár másfelől meg ez pont az a kaliberű mozi, aminek pont, hogy jól állna egy hülye fordulat.
Az egyetlen dolog, aminek hála, hogy a Johnny English újratöltve nem egy „megnézem, elfelejtem”–típusú film, az Rowan Atkinson figurája – és, ismételten, a színész most is akkor hozza a legjobb formáját, amikor meg sem szólal. A poénok tekintetében elég felemás a kép – vannak nagyon jól eltalált dolgok (például az üldözéses jelenet Hong Kongban, amikor az ellenfél lemászik az épület oldalán, English pedig komótosan lemegy lifttel), vannak kicsit bugyuták (English rosszul veszi fel a nadrágot, ráül a macskára, stb.), és vannak, amiket én már túlzásnak éreztem (English folyamatosan összekeveri a idős kínai bérgyilkosnőt más fontos idős hölgyekkel), de attól még lehet, hogy van, akinek bejönnek.
Amúgy Gillian Anderson is remek Pegazus szerepében – jó volt látni egy méltóságteljes nőalakot vezetői pozícióban, ráadásul úgy, hogy közben megmutatták, mellette anya is –, és Daniel Kaluuya fiatal és buzgó Tucker ügynöke is szimpatikus karakter volt. A Rosamund Pike által alakított Kate Sumner azonban szinte már fájóan csakis azért van ott, hogy legyen, aki belezúg English-be, aminek viszont semmi alapját nem éreztem.
Szóval tulajdonképpen élveztem a filmet, mert voltak benne jó poénok, és mert Rowan Atkinson arcjátéka még mindig fenomenális, azonban közel nem lett a kedvencem, és nem hiszem, hogy a közeljövőben lenne kedvem újra megnézni – jobb filmek is vannak, amiket még nem láttam.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
