Nem ma játszottam már ezzel a játékkal, de még így is élénken élnek bennem a koleszos emlékek, mikor sötétben, a tv rideg fényénél játszottunk vele egész este, a nyugodtabb hangulatot olykor némi visítással kevert ordítással megspékelve. Hölgyeim és gyuláim, tessék felkötni a kényszerzubbonyt, beizzítani a hangyafocis tévét, mert most következik az Outlast.
Történetét tekintve úgy indít, mint rendes túlélő horror: egy oknyomozó riporter, bizonyos Miles bőrébe bújva elindulunk egy hírhedt és közismerten kétes üzelmeket folytató elmegyógyintézethez, bent azonban nem a szokásos őrültekkel találkozunk. Vér, belek, rombolás, kivégzett kommandósok – akikről eleinte gőzünk sincs, hogy miért vannak itt – aztán persze nagyon hamar belekerülünk az események sűrűjébe, ami szó szerint földhöz vágó egy élmény. Innentől persze elsődleges célunk a kijutás és az életben maradás, de eközben is van időnk felfedni a titkot, amit ez a hírhedten borzasztó épület őriz.
Ha nagyon rövid, tömör és lényegre törő akarnék lenni, röviden összefoglalnám annyiban a játékélményt, hogy egy-két kisebb szemöldökhúzogató dolog ellenére a mai napig imádom ezt a játékot. Ez nem is meglepő, tekintve azt, hogy minden egyes szeretett – bár legtöbb esetben csak erős B-kategóriás – horrorelemek megtalálhatóak benne: van itt melák mészáros, őrült doki, szintén agysebész vallási fanatikus meg úgy bárki, akinek csak egy kicsit sem szimpatikus a főhős: és akkor még a főbossról nem is esett szó.
A kamerás nézethez már hozzászokhattunk az áldokus horrorfilmek miatt, de így, hogy te vezeted a karaktert valahogy sokkal jobb hatást kelt parafaktor terén. Alig van pár helyen a hatalmas,de romos épületen belül világosság – aminek ilyenkor külön örül a gamer, mert addig sem fogyasztja a kamera az elemet, de a játékidő bő 80%-ban sötétben kell mászkálni, menekülni illetve elbújni a minket levadászni vágyók elől.
És számomra itt van egy pici szépséghibája a játéknak: én elhiszem azt, hogy az adrenalint az egekbe tudja emelni az, hogy futni kell be a szekrénybe valamelyik őrült elől, de azt nem tudom elhinni, hogy annyira kis nebáncsvirág a karakterünk, hogy egy vascsövet nem tud megragadni és azzal megvédeni magát. Mert az általános túlélési ösztön nem csak azt diktálja, hogy válj eggyé a csempével, hanem hogy végső esetben iktasd ki azt – aki téged kiakar iktatni. De az utóbbi opció nem szerepel a játékban, és ez azért hagy egy kis keserű szájízt.
De minden kisebb szépséghibája ellenére nem véletlenül szereti mindenki ezt a játékot: a helyszín és az azzal járó felfokozott hangulat eleve adott, az akciórészek pörgősek, a boss karakterek múltja (már aki hajlandó végignyálazni az összeszedhető kartonokat) is azért elég szépre sikeredett, úgyhogy emelem kalapom a játék készítői előtt.
Akinek még nem volt szerencséje ehhez a játékhoz – már ha még maradt ilyen személy a gamer társadalomban –, akkor annak ez egy kötelező kis szigorúan esti és csak barátokkal közösen űzött kis nyalánkság.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
