Ki szereti a jól összerakott életrajzi drámákat? Fel a kezekkel? Na, aki jelentkezett, annak ez a film gyakorlatilag kötelező.
A film a nagy nevettető, a filmtörténet egyik legnagyobb figurájának, Charlie Chaplinnek (Robert Downey Jr.) követi végig, onnantól, mikor életében először, mindössze csak négyévesen színpadra kerül, egészen 1972-ig, amikor is megkapja az Életműdíjat az Oscar-gálán. Chaplin hatalmas szegénységből indul, a bátyát és őt egyedül nevelő, előadóművész édesanyja pszichés zavarokkal elmegyógyintézetbe, a fivérek pedig dologházba kerülnek. Ezután jön a fiatal Charlie életében a kabaré, majd pedig az amerikai turné, amikor is magával ragadja a mozgókép világa, minekután pár éven belül világsztár lesz.
A film számos apró kis érdekességre épül: a forgatókönyv alapja például részben Chaplin saját önéletrajza, részben a filmkritikus David Robinson Chaplinről írt könyve. Chaplin anyját a lánya, Geraldine Chaplin alakítja. Chaplin első szerelmét, Hetty Kellyt, aki az eszményi nőt jelentette számára, és utolsó feleségét, Oona O’Neillt, aki nyolc gyermeket szült neki, ugyanaz a színésznő, Moira Kelly alakítja. Rajtuk kívül pedig még olyan nagy nevek tűnnek fel a filmben, mint Kevin Kline, Dan Aykroyd, vagy Anthony Hopkins.
Bár közel nyolcvan évet ölel fel, a film ritmusa mégis remek, a sztori nem érződik elsietettnek vagy összecsapottnak, minden pont akkora hangsúlyt és annyi játékidő kap, amennyit kell. Ez mondjuk részben az okos kerettörténetnek köszönhető: 1962-ben, az akkor már Svájcban élő Chaplin mesél az életéről életrajzírójának, George Haydennek (Anthony Hopkins), aki a film egyetlen kitalált szereplője. Hayden folyamatosan kérdezgeti Chaplint, a megfelelő vágányba tereli annak történetét; ami nem fontos, azt éppen csak érinti a beszélgetés; ami fontos, azt pedig kifejti, de a kifejtés már flashbackek keretében történik.
És igen, a nagy nevettető élettörténete közel sem vidám: életét tragédiák és tönkrement kapcsolatok szegélyezik. Hetty Kellyvel való, hamvában holt szerelmét három sikertelen házasság követi, minden alkalommal nála jóval fiatalabb nővel (Oona O’Neill is mindössze csak tizennyolc éves volt, amikor Chaplin ötvenhárom évesen elvette). Barátokat veszít el, nyomoz utána az FBI, beperlik, megszenved, mikor a némafilm kimegy a divatból… Ám mégsem adja fel sohasem, hogy megnevettessen másokat, és olyan műveket alkot, amik még ma is a filmművészet csúcsát képezik – ezekből a filmekből amúgy több bejátszás is található a Chaplinben.
A nagyszerű történet és a remek színészi játék mellett – szeretem Robert Downey Jr.-t Tony Starkként, de számomra akkor is itt alkot csak igazán nagyot – mindössze csak egyetlen dologba tudok belekötni: a sminkbe. Mivel hogy Robert Downey Jr.-t folyamatosan öregítik a szereppel – gyakorlatilag úgy húsztól nyolcvan éves koráig ő alakítja Chaplint –, és amíg ez javarészt csak a haja őszítésével jár, addig nincs semmi probléma, de már svájci jelenetek elég furcsák, az Oscar-gáláról pedig inkább ne is beszéljünk. Ott olyan vastag és merev, maszk-szerű smink fedi a színész arcát, hogy nem csak játszani alig tud, de az ember beleborzong, ahogy ránéz, mert inkább tűnik viaszfigurának, mint embernek.
Ettől az apróságtól eltekintve azonban a Chaplin igazi remek – aki szereti Charlie Chaplint, annak azért kötelező; aki Robert Downey Jr.-t szereti, annak azért; aki az életrajzi drámákat, annak pedig azért. Egyszóval tessék megnézni ezt a filmet!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
