Miután az őszi pilot-szezon nem sok ínyencséggel kínált, főleg nem a nagy csatornák tálcájáról, alig volt olyan új sorozat, ami megragadta az érdeklődésemet. Ez alól az egyedüli kivétel a Quantico volt, ami rávett, hogy végignézzek egy teljes, huszonkét epizódos évadot. De hogy pontosan mivel is vett erre rá, azt már én is úgy a tizenötödik rész magassága óta kérdezgetem magamtól.
Bár szeptemberben egyszer már írtam a szériáról, most gyorsan vegyük át még egyszer az alapsztorit: adva Alex Parrish (Priyanka Chopra), a céltudatos fiatal nő, amit egy családi tragédia, és az apja életét átszövő titkok hajtana Quanticóba, az FBI-akadémiára. Alex el is végzi a képzést és különleges ügynök lesz belőle, ám alig pár hónappal a záróvizsga után valaki felrobbantja a New York-i Grand Central vasútállomást, és a merényletet a nő nyakába varrják, aki meg persze minden tőle telhetőt megtesz, hogy tisztázza magát. Az egyetlen nyom, amin el tud indulni, hogy rosszakarója egykori csoporttársa lehet az akadémiáról. És innentől fogva két szálon zajlik a cselekmény: egyszer látjuk a jelenben, ahogy Alex nyomoz a terrorista után, egyszer pedig látjuk a múltban, hogyan is zajlott Alex és csoporttársainak kiképzése.
Már az ősszel, az első rész után is azt mondtam, hogy legjobb esetben is csak egy középszerű sorozattal van dolgunk, ami csakis azért emelkedhet ki a tömegből, mert amúgy gyatra volt a felhozatal – azonban sajnos ahelyett, hogy a széria minősége javult volna, az írók minden igyekezete ellenére az egész sztori csak egyre légből kapottabb és hiteltelenebb lett, de olyan szinten, hogy az utolsó pár részre már minden érdeklődésemet elveszítettem. Pedig én egy csomó ideig védtem is ezt a sorozatot!
A probléma az alapszituációval kezdődik – nem, nem a terroristatámadással, bár még arra is ki fogok térni. A baj az, hogy az FBI-akadémiáról beszélünk, ahová csak nagyon durva pszichológiai vizsgálatok és előéleti átvilágítás után lehet bekerülni, és ezt amúgy a sorozat hangsúlyozza is, hogy az FBI a Nagytestvér, aki mindent lát. Ettől függetlenül gyakorlatilag mindenkinek van valami mocskos kis titka, ami az első két alkalommal még érdekes, a harmadiknál már húzzuk a szánkat, a negyediknél pedig már fogjuk a fejünket, mert ilyen nincs. És aztán a sorozat előrukkol még egy ötödikkel is.
Ennek a „sötét, rejtélyes múlt”-sémának a tökéletes mintapéldája Shelby Wyatt (Johanna Braddy): kis naiv, kifinomult déli örökösnőként kerül az akadémiára, akinek a szülei 9/11-kor haltak meg. Ahogy bontakozik a történet, az írók előbb azt próbálják sugallni a nézőknek, hogy Shelbynek rejtélyes arab kapcsolatai vannak – aztán persze kiderül, hogy ez az arab kapcsolat csak az apja balkézről született lánya, akivel Shelby a szülei halála után vette fel a kapcsolatot. Aztán kiderül, hogy ez a nő csaló, és csak Shelby pénzét akarta elszedni. Aztán elrabolják és váltságdíjat kérnek érte – de persze ez is csak csali, hogy Shelbytől még több pénzt lejmoljanak. Aztán jön a csavar, hogy a nőt végig Shelby szülei alkalmazták, akik nem haltak meg, és akik mostantól egyenesen Shelbytől akarnak pénzt szerezni. Szóval… Ja, hagyjuk.
Szóval maradjunk annyiban, hogy mindenkinek mocskos titkai vannak, ami egy idő után már nem feszültté, hanem nevetségessé teszi a sztorit.
És ezután jön az, hogy a kettős időkezeléssel sem tudtak rendesen bánni az írók, bár ez nem feltétlenül az ő hibájuk. A How to Get Away with Mudernek azért megy az ugrándozás a jelen és a múlt közt, mert ők szilárd alapra építenek: amikor elkezdik írni az új évadot, akkor tudják, hogy tizenhat epizódra kell tervezniük, és azon belül itt és itt kell összeérnie a két szálnak. Csakhogy a Quanticóból először rendeltek tizenhárom részt, aztán, azt hiszem, tizennyolcat, majd végül huszonkettőt, tehát az íróknak gyakorlatilag menet közben kellett kitalálnia, hogyan legyenek a dolgok, úgy, hogy a főgonoszt csak a legvégén fedhették fel – ami ugye persze folyton mozgott.
Ezért van az, hogy a múlt nincs hatással a jelenre, hanem folyamatosan párhuzamosan zajlik vele: akik a „múltban” jóban vannak, azok a „jelenben” is, akik pedig összevesznek az egyik idősíkon, azok a másikban is fújni fognak egymásra. Például mikor az évad második felében meghal az egyik szereplő a „jelenben”, a karakter a „múltból” is eltűnik – gyakorlatilag szabadságra megy, hogy rendezze a magánéletét, amivel csak annyi a probléma, hogy utána már a múltban sem tér vissza, és így lyukakat hagy maga után a sztoriban, mivel az írók nem fejtenek ki távollétében olyan dolgokat, amikre még az évad elején utaltak.
De ez a bajos időkezelés fordítva is (se?) működik: az írók a midseason premierben új szereplőket hoznak be, akit addig egy pillanatra sem láttuk a „jövőben” – akkor sem, amikor a pilotban Alex végignézte összes csoporttársának, vagyis az összes lehetséges gyanúsítottnak a fotóját –, és akik azonban később a „jövőben” is fontos szerepet kapnak.
Nem azt mondom, voltak a sorozatnak pillanatai, sőt, volt egy két nagyon ügyes ötlet is. És próbálkoztak, látom, hogy próbálkoztak. De ez sajnos nem volt elég – mondhatni, túl nagy fába vágták a fejszéjüket az írók, amibe aztán bele is tört a fejsze nyele, mivel a szezon végére a sztori borzalmasan ellaposodott, a főgonosz felfedése pedig egyáltalán nem ütött. De lesz második évad. Hurrá.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
