Oldal kiválasztása

„Manderleynek senki és semmi nem árthat. Mindig itt fog rejtőzni az öböl mélyén, mint valami életre kelt mesekönyv. Az erdők védően állnak körülötte, a tenger pedig hol közelebb jön, hol visszahúzódik.”

 

Töredelmesen bevallom, hogy életem első tizennyolc évében nem is hallottam Manderley-ről azt leszámítva, hogy néha láttam a könyvespolcon egy lila gerincet ezzel a névvel. De 2013-ban szörnyű olvasási válság ütötte fel nálam a fejét, és anyai tanácsra a Manderley-házban kötöttem ki – és nem utoljára jártam ott.

manderley

Ennyit a személyes könyvtörténetről, térjünk át az igazira a megtévesztően romantikus hangulatot árasztó borító mögött. Ez ugyanis nem egy love story, hanem egy kiváló pszichothriller. Elbeszélőnk, a névtelen második Mrs. De Winters egy gyors házasságkötést követően megérkezik férjével a szóban forgó házba, ahol egy félelmetes házvezetőnő és a halott exfeleség „kísértete” keseríti meg az életét. Így lehetne összefoglalni dióhéjban, de szinte bűnnek érzem, annyival komplexebb ez a könyv. Nem is az aktuális feleség a főszereplő, hanem Rebecca, a halott nő, aki mintha soha nem szűnne meg Manderley úrnője és Mrs. De Winters lenni. Ez nem egy kísértetsztori, Rebecca nincs fizikailag jelen, de a jelenléte és az emléke szinte mindent áthat, nem számít, mennyi idő telt el a halála óta. Csak a többi szereplő elmondása alapján ismerjük meg, de egyértelműen ő a kedvenc karakterem, egyszerre lenyűgöző és elborzasztó. Itt csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy a regény eredeti címe is Rebecca, így innentől nyilván semmi sem véletlen.

A névtelen főhősnővel együtt jártam be Manderley borongós szobáit, a Boldog-völgyet és a szirtet, hallottam a tenger morajlását és éreztem a virágok bódító illatát. Az írónő különleges hangulatot teremt a leírásokkal, az illatok és a hangok segítségével is, amit nem lehet nem szeretni. Olvasás közben rám telepedett a köd, aztán éreztem a napsütést vagy a metsző tengeri szelet.

Először szörnyen zavart, hogy a főszereplőnek nincs neve, de végül is ez is hozzájárult ahhoz, hogy érezzük, ő csak a második Mrs. De Winters, az első feleség utóda, akit soha nem szárnyalhat túl, de még a nyomába sem érhet. Rebecca jelenléte még mindig ott lebeg a házban, sőt, az egész birtokon, mintha csak arra várnánk, hogy belép és folytatja az életét. A főhősnőt mindenki hozzá hasonlítja, folyton Rebeccáról hall, a háztartást is az ő szabályai szerint vezetik, az ő virágai nyílnak a kertben, az ő kedvenc ételeit készítik. A szobája még mindig be van rendezve, a holmiját is megőrizték. Rebecca mindenütt ott van, és ez mintha szép lassan az őrületbe kergetné az amúgy is szorongós főhősnőt. Igazság szerint én úgy éreztem, mintha mindenki egy kicsit őrült lenne – vagy legalábbis zilált idegrendszerű. Ott van mindjárt Mrs. Danvers, minden idők legparább háztartási alkalmazottja. Komolyan félelmetes a banya, ezzel együtt nagyon érdekes és a második kedvenc karakterem a könyvben. Nos, nem csodálom, hogy hősnőnk (istenem, de idegesít, hogy nincs neve) félt tőle, bár azért nem kellett volna ennyire túlzásba vinni, hogy szinte már rettegett a saját otthonában. Úgy csinált, mintha Mrs. Danvers maga lett volna a Sátán, pedig mindent összevetve is csak egy szolgáló volt, egyszerűen csak a sarkára kellett volna állnia. Persze elég hátborzongató volt, amikor a házvezetőnő Rebecca szobáját és a ruháit mutogatta, vagy amikor szemléltette lenyűgöző manipulációs képességeit.

Maxim, a férj is elég különös volt, és akkor még enyhén fogalmaztam. A fülszöveg egyébként lelő vele kapcsolatban egy érdekes fordulatot, de én nem fogom, mert tudom, mennyire fáj az ilyesmi, bár még így is maradt meglepetés a végére. Szóval nagyon érdekes volt, hogy mindent megtartott úgy, ahogyan Rebecca életében volt, mintha csak egy múzeumban élne, miközben közel sem volt felhőtlen a viszonyuk, és folyamatosan küzdött a múlt árnyaival.

Ami viszont nem tetszett, az az állítólagos szerelmesek kapcsolata és hősnőnk teszetoszasága, ez már tényleg sok volt. Nyilván a tehetetlensége miatt bánt úgy vele Maxim, mint egy kislánnyal, de akkor már kicsiholhatott volna valami szerelmetes szikrát a férjéből, vagy valami, de olyan kis naiv szende szűz volt, hogy néha már fájt. Ráfért volna egy önbizalom tréning.

Összességében ez egy nagyon hangulatos könyv, melegen ajánlom az angol udvarházas hangulat és a patologikus esetek rajongóinak. Na jó, viccelek. A szereplők nem voltak teljesen őrültek… de azért rájuk szabadítottam volna néhány mindenre elszánt pszichiátert.

Szerző

Belle
Szerkesztő