Két éve ilyenkor ódákat zengtem arról, hogy milyen remek fináléval zárta a S.H.I.E.L.D. az első szezonját. Most pedig a lelkem darabjait szedegetem, nem sok sikerrel.
May, Mack, Yo-Yo és Lincoln ahhoz a katonai silóhoz utazik, ahol azt a rakétát tartják, amit Hive ki akar lőni, hogy annak a segítségével tegye „Inhumanné” az egész világot, miközben Fitz és Coulson, Talbot segítségével, azon ügyködik, hogy megszerezzék azokat a kódokat, amikkel meg tudják akadályozni a kilövést. Az akciót többé-kevésbé siker is koronázza: sikerül megakadályozni a kilövést, kiszabadítani Radcliffe professzort és foglyul ejteni Hive-ot, azonban Giyera és James így is meglep magával a bombával. Mindeközben a bázison Daisy elzárás alatt van, és úgy is érzi, ez megérdemelt bűntetése, bármennyire is próbálja Coulson és Mack meggyőzni az ellenkezőjéről. A probléma azonban igazából ott kezdődik, amikor az ügynökök rájönnek, hogy Hive képében egy trójai falovat hoztak be a bázisukra – Hive elszabadul és számos ügynökből primitív Inhumant csinál, akik beveszik a bázist.
Két éve örömködtem, tavaly dühöngtem, idén pedig annyira tompa vagyok a sokktól, hogy nem hiszem, hogy képes leszek összehozni egy koherens cikket. Sőt, nem hiszem, hogy tudok erről a fináléról elfogultság nélkül, tisztán, objektívan írni, mivel összetörte a lelkemet, és gyakorlatilag mindennel végzett, amiért anno beleszerettem ebbe a sorozatba.
Annyi biztos, hogy izgalmas, akciódús volt, azt nem vitatom. Mondjuk számomra túlzás volt ez a „zombi-Inhuman” dolog, főleg miután ebben a két epizódban megsokszorozták a számukat. Az pedig egy másik problémám, hogy úgy érzem, több helyen túlfeszítették a húrt, aminek dráma helyett melodráma lett a vége. A rajongók szisztematikus szívatása pedig külön szemétség – mert ugye tudtuk, hogy valaki meg fog halni, méghozzá valaki olyan, akinél ott van Yo-Yo kereszt nyaklánca. Na, már most írd és mond, a cirka nyolcvanöt perc alatt a nyaklánc négy embernél volt, plusz még odakerült majdnem kettőhöz.
Ettől függetlenül voltak kifejezetten erős jelenetek, némelyek így, némelyek úgy – Mack és Daisy békülése szívszaggató volt, Coulson Star Wars-utalása zseniális. A prímet számomra pedig egyértelműen John Hannah vitte, aki Radcliffe professzorként is igazi Jonathan Carnahan-figurát hozott, akit pedig, mint már mondtam, imádok. Mivel úgy néz ki, hogy benne lesz a következő szezonban is, jelen pillanatban gyakorlatilag szinte ő az egyetlen karakter, aki visszahúz. Ja, még annyi jó pontot kapnak az írók, hogy végre be tudták ismerni, hogy Wardnak bizony átmosták az agyát.
Ami az utolsó két jelenetet illeti, ami felépítené a következő évadot: hát itt meg mi van? Szóval kaptunk egy fél éves ugrást, és vele együtt egy teljesen új status qout, viszont semmi magyarázatot, így hát hiába az ígéretes cliffhanger, az a keserű íz a számban bizony csak erősödik, mivel egyre inkább úgy érzem, hogy tényleg mindent elkaszáltak, amit csak szerettem.
Mert igen, megtörtént az, amitől rettegtem: kiírták Brett Daltont. És bár az írók táncikálnak a karakter halála körül („itt senkiről sem lehet biztosan tudni, hogy végleg meghalt, Coulson is visszajött a halálból, lehet, látjuk még Brett arcát”), és bár tegnap este trending volt a #HereForBrett („Brettért vagyok itt”), sajnos attól tartok, ez volt a vég.
És lehet, hogy számomra is. Nem tudom megígérni, hogy szeptemberben lesz annyi erőm, hogy tovább nézzem ezt a sorozatot, és hetente írjak is róla, mondjuk ez még függhet attól is, hogy milyen hírek jönnek ki a nyáron a folytatásról. Viszont én egy szedett-vedett családért jöttem ide, akiket nem a vér kötött össze, és ennek a családnak vége – meghaltak, szétszakadtak, ellenségek lettek. Fáj a búcsú.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
