Nagy a tét, a narratíva sem rossz, mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik.
A Sokoviai Egyezményt követően egyre sürgetőbbé válik az Inhuman-helyzet rendezése, ezért Talbot a Játszótérre látogat, hogy felmérje, pontosan mit is rejteget Coulson, valamint abba is beavatják, hogy mivel is néz éppen szembe a S.H.I.E.L.D. Hive tovább folytatja a kísérletezgetést – parancsára Radcliff professor leveszi Daisy vérét, és egy új szérumot hoz létre a segítségével, amit ki is próbálnak pár csapdába csalt Watchdog-tagon. Az eredmény… rémisztő. Mindeközben Fitz ellenlépései ellenére Daisy meghackkeli a bázis rendszerét, és kapcsolatba lép Lincolnnal, akit szökésre ösztönöz. Ezen felül pedig Elena is visszatér, hogy némi hitet öntsön Mackbe.
Először is kezdjünk egy kis technikai dologgal, amit nem egészen értek: a képregényben a Szuperhős Regisztrációs Törvény – mint ahogy a nevében is benne van – minden „metaembert” érintett, a film Sokoviai Egyezménye – javítsatok ki, ha tévedek – viszont csak magukra a Bosszúállókra fókuszált, hiszen az ő „félresikerült” küldetéseik okozta nagyobb károkat, és vontak magukra sajtófigyelmet. Az Egyezmény azonban más szuperképességű egyéneket, akik nem a Bosszúállók tagjai, nem említ. Most viszont az S.H.I.E.L.D. rögtön azzal nyit, hogy regisztrálni kéne az Inhumaneket – most vagy én nem el valamit, vagy ők (vagy egyszerűen csak nem tudja a jobb kéz, mit csinál a baj). Mindegyik lehetőség elképzelhető.
Na, de a lényegre térve: nem csinálok titkot belőle, hogy nem bírom Lincolnt. Ha rajtam múlt volna, a srác egy, az egyben kimaradt volna a harmadik szezonból (a másodikban még nem volt vele nagy probléma), mert esküszöm, csak árt a sztorinak, meg az idegeim állapotának. Ha viszont valaki dicséretet érdemel, én leszek az első, aki kiosztja azt, így most ünnepélyesen is kijelentem, hogy szép volt, Lincoln! Az epizód közben fogtam ugyan a fejemet, hogy milyen hülye már megint ez a gyerek, de a végén a csavar nagyon szép volt, és igen, jár érte az elismerés Lincolnnak.
Hive egyre rémisztőbb, de ez tulajdonképpen tetszik. Nem úgy gondolkodik, mint egy ember, a morális érzéke is teljesen más, viszont ezzel hatalmas játékteret ad az íróknak, arról nem is beszélve, hogy az érvelése a maga logikai rendszerében teljes mértékben megállja a helyét. És igen, a hideg futkározik a hátamon attól, amit a Watchdog-tagokkal tett, arról nem is beszélve, amit akkor mondott, amikor megmutatta őket Daisynek, de esküszöm, pont ettől lesz remek antagonista. Brett Dalton meg ismételten remekelt (már jó régen dicsértem a színészi képességeit) – leginkább azt a jelenetet szeretném kiemelni, amikor lenyílt a quinjet rámpája, és Hive meglátta, ki is van benne, akkor ugyanis egyszerűen lenyűgöző volt az a finom váltás, amit látni lehetett az arcán. (Amúgy pedig nyugodtan öljék csak meg Hive-ot, nem fogok könnyeket ejteni érte, csak a gazdatestet ne bántsák – arra Wardnak még szüksége lesz.)
Sok minden mást nem tudok úgy elmondani az epizódról, anélkül, hogy ne lőnék le minden poént, maximum még csak annyit, hogy örültem annak, hogy Elena ismét feltűnt – jelenete Talbottal remek volt, és Mackkel együtt még mindig nagyon cukik, bár rossz előérzetem van. Minden esetre annyi biztos, hogy durva finálé elé nézünk.
És így végezetül még hadd térjek kicsit vissza arra, amit a bevezetőben említettem – hogy mintha valami hiányozna. Ez pedig a fény. Az öröm. A diadal. Idejét sem tudom, hogy az ügynökök mikor nyertek meg utoljára úgy egy csatát, hogy közben ne szenvedtek volna hatalmas veszteségeket (ez alól egyedül talán Fitz és Simmons bimbózó románca a kivétel). Ez pedig már csak abból a szempontból sem jó, hogy ez elidegeníti a nézőt. Mert hiába baromi jó a narratíva, ha a szereplők folyamatosan szívnak, és sosem nyernek, akkor egy idő után olyan sötét lesz az egész sorozat atmoszférája, hogy az frusztrálni kezdi a nézőt, aki többé már nem lesz képes azonosulni a karakterekkel, és otthagyja az egészet. Igenis, kell néhány valódi győzelem. Kell vidámság. Kellenek mindennapi pillantok – olyanok, mint az első szezon első felében, amikor még láttunk olyanokat, hogy társasoznak a karakterek. Igenis szükség van az ilyen jelenetekre, hogy kicsit oldják a hangulatot és feldobják a nézőt. A Marvel filmeknek megy ez – a S.H.I.E.L.D.-nek miért nem?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
