A Marvel-filmeket mindig is nagy hype övezi, de nem hiszem, hogy bármelyik előtt is lett volna akkora felhajtás, mint a Polgárháború esetében. Ez talán a film megosztó jellegéből fakad, hiszen már hónapokkal a bemutató előtt mást sem lehetett hallani, mint hogy valaki Steve vagy Tony pártját fogja-e. Úgyhogy Amerika Kapitány történetének legújabb fejezetén bizony nagy elvárásoknak kellett megfelelnie – és ez egész jól sikerült is neki.
A Bosszúállók Lagosban próbálják megakadályozni, hogy Rumlow (Frank Grillo) – akit már két éve üldöznek – és bandája elraboljon egy vegyi fegyvert. És bár az akció tulajdonképpen sikeres, a bevetés Rumlow öngyilkos merényletével zárul, ami – és ezért részben Wanda (Elizabeth Olsen) a felelős – számos ártatlan életet követel. Ez az utolsó csepp a világ és az amerikai kormány számára, akik felterjesztik a Sokoviai Egyezményt, amely szerint a Bosszúállók egy több mint száz ország küldötteiből álló tanács fennhatósága alá kerülne, és csakis az ő beleegyezésükkel cselekedhetne. Ez persze megosztja a csapatot – Tony (Robert Downey Jr.) az egyezmény elfogadása mellett érvel, Steve (Chris Evans) ellene –, azonban hamarosan ennél nagyobb problémájuk akad: az Egyezmény ünnepélyes aláírásakor merénylet történik, ami a wakandai király, T’Chaka (John Kani) halálát követeli. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy a robbantásért Bucky (Sebastian Stan) a felelős – viszont a nemzetközi figyelem azt jelenti, hogy hőseinknek most nagyobb esélye van Bucky nyomára lelni, mint valaha. Így hát Steve elindul – Sharon Carter (Emily VanCamp) segítségével –, hogy megtalálja barátját és segítsen neki, Tony utána, hogy letartóztassák Bucky, miközben a bosszúra szomjazó T’Challa (Chadwick Boseman), T’Chaka fia rögtön Bucky fejét akarja.
Először is talán azt szeretném leszögezni, hogy, bár sok apró elemet átvesz (Tony egyik motivációja egy anya gyásza, a második felvonás nagy csatájában feltűnik egy „óriás”, stb.), a film merőben más irányt vesz, mint a képregény. A „válassz oldalt!” PR-kampány ellenére a Steve és Tony közti ideológia ellentét kifejezetten másodrangú, a Sokoviai Egyezményt tulajdonképpen hamar el is felejtjük, és tulajdonképpen, ha nem lennének külső tényezők, a két főszereplő egész hamar közös nevezőre is jutna. Nem, a filmben a központi konfliktus sokkal személyesebb, és emiatt érzelmileg sokkal telítettebb is – vagyis van, ahol a józan ítélőképesség bizony szabadságot vesz ki. Nem akarom lelőni a poént, hogy mi is a kiváltó ok, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy azt már Tony első jelenetében gyönyörűen előrevetítik.
Ami a történetvezetést illeti, ugye in medias res kezdünk, aztán minden szépen csorog előre, persze jó sok akcióval, amit ügyes dialógusok és piszok kis poénok szőnek át. Annyi azonban biztos, hogy az írók fittyet hánytak arra a bizonyos csehovi puskára: a filmben nem egy olyan elem – jelképes „puska” – is feltűnik, amitől hiába várjuk a nagy durrt, az bizony nem sül el. Ilyen például az – többek közt –, hogy Tony folyton Peppert emlegeti, vagy az a biológiai fegyver, amit Rumlow megpróbált ellopni. Ezeken kívül van persze más is, ami lóg a levegőben, de amondó vagyok, hogy ezek a dolgok a későbbiekben még feltűnhetnek.
Ilyen például Zemo (Daniel Brühl) karaktere – bár ténylegesen még nem találkoztam vele a képregények lapjain, annyit még én is tudok a fazonról, hogy bizony eredetileg ő a HYDRA egyik feje, itt viszont egykori sokoviai „kommandósként” jelenik meg, akinek semmi köze a polipos-kosos szervezethez – de, szeretném leszögezni, még lehet. Amúgy ez egy olyan dolog, amit kis negatívumként szeretnék kiemelni a filmben: valahogy az egész olyan „átjátszó epizódnak” tűnik. A végére a konfliktus nem rendeződik teljesen, és bizony több elvarratlan szál is marad, viszont a status quo merőben megváltozik, így úgy érzem, hogy a Polgárháború elsődleges feladata, hogy megépítse az alapot az MCU következő fázisához.
Ami a karaktereket illeti, sokan voltak (annyian, hogy ebben a cikkben nem is jutott mindenkinek hely), igen, de jó volt, hogy így mindannyian egy helyre lettek terelve, és reagálhattak egymásra – Scott Lang (Paul Rudd) zseniális volt, ahogy ott fanboykodott Steve körül, és Bucky és Sam (Anthony Mackie) csipkelődése is rém szórakoztató. T’challa is nagyon tetszett, főleg azért, mert egy nagyon érdekes és becsület diktálta világnézetet hozott be, ami kicsit misztikus, kicsit archaikus, és nagyon tiszteletre méltó. Az összes karakter közül ő kezelte a legjobban a tévedését, az pedig külön tetszett, amit a végén Zemóval tett.
És bármennyire is sajnálom, hogy lecserélték Andrew Garfieldot, azt kell, hogy mondjam, az új Pókember (Tom Holland) egyszerűen zseniális. Két kifutott franchise után a Marvel már nem erősködött azon, hogy bemutassa Pókica eredettörténetét, így mikor először találkozunk Peterrel, ő már úgy fél éve hősködik, viszont továbbra is csak egy tinisrác, akinek felelnie kell a nagynénjének, és aki zavarba jön Tony Starktól. A beszólásai a nagy harc közben pedig egyszerűen fenomenálisak. Úgyhogy igen, nagyon jó, hogy Pókember visszakerült a Marvelhez.
Még egy kis apróság, ami felett nem tudok dűlőre jutni, de aztán be is fejeztem, ígérem: szóval a filmben hivatalosan is bejelentették, hogy a Tél katonájában megismert 13-as ügynök nem más, mint Sharon Carter, valamint arról is lerántották a leplet, hogy, csak úgy, mint a képregényekben, ő Peggy Carter unokahúga. Én őszintén azt hittem, hogy a filmekben átírják majd unokának – miután Peggy már olyan hatvan lehetett, amikor Sharon megszületett –, de nem is ez a fő problémám, hanem az, hogy hogyan lehet Peggynek unokahúga, ráadásul olyan, aki a Carter nevet viseli? Ugyanis amennyire tudjuk, Peggynek csak egy bátyja volt, aki viszont meghalt a második világháborúban. Akkor most hogy is van ez? Lazán kéne vennünk a „Peggy néni” megnevezést, és valami más rokoni szálra gondolnunk, vagy esetleg van még itt valami a háttérben Michael Cartert illetően, amiről nem tudunk?
Na, egy szónak is száz a vége: bár a film vége egy kis hiányérzetet hagyott bennem, minden egyéb, a kis poénoktól kezdve, az akciójeleneteken át, egészen a jellemfejlődésekig minden nagyon tetszett, úgyhogy le a kalappal a Marvel előtt. Csak így tovább!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback