Úgy tűnik, mintha az utolsó pár epizódba a sorozat mindent bele akarna zsúfolni, és ez nem feltétlenül áll jól neki.
A színpadon, monológja gyakorlása közben megölnek egy színészt, aki – bár nem éppen túl tehetséges – a hollywoodi kasszasikereket cserélte volna éppen a Broadway-re. Az ügy az első pillanattól kezdve bonyolult: először is belekeveredik a média, szóba jön a börtönviselt mostohatesó, valamint egy drogbáró, majd pedig Martha az áldozat hotelszobájából kerül elő. Mindeközben Kate-en lenne sor, hogy megszervezze a heti, Rickkel közös randiestjüket, amiről azonban megfeledkezett, és most kétségbeesetten próbál valamivel előrukkolni, miközben egy másik fronton Ryan enyhén túlzásokba Sarah Grace óvodai előadását illetően.
Annyira szomorú vagyok, hogy ez a sorozat nem csak egyszerűen Stana és Tamala váratlan elbocsátásával ér véget – mert lássuk be, akár lesz kilencedik évad, akár nem, nélkülük nincs Castle –, hanem ráadásul sorban jönnek a gyengébb epizódok is.
Az ügyet tekintve a héten egyszerűen túlzásokba estek – nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem egy nyomozós sorozatban az a jó ügy, ami egy meghatározó tematika köré épül, aminek van egy kiemelkedő eleme. Na, itt volt több is, aminek hála szétcsúszott az egész. Először próbálták ugye úgy beállítani, hogy Martha a fontos pont, ám az ő hozzájárulása gyakorlatilag két jelenetben ki is fújt – még csak nem is az volt, mint az acapellás részben, ahol fontos szerepet kapott a levezetésben. Nem, itt egyszerűen csak behozták őt, mert hogy mekkora poén, hogy Rickék pont az áldozat hotelszobájában találnak rá, de igazából bárki más is lehetett volna ott, sőt, nekem kicsit furcsa, hogy Castle nem tudott a dologról. Aztán megint volt egy Firefly alumni, Jewel Staite, akit mintha most nem is promóztak volna annyira, meg aki amúgy is csak két jelenetet kapott (amúgy szeretném megjegyezni, ebben a szezonban ez volt a harmadik Firefly-cameo, miközben az előző hétben volt összesen kettő; mondjuk ez valószínűleg annak tudható be, hogy Nathan Fillion producerként funkcionál az évadban). Meg hát volt egy kis színház, egy kis mozi, egy kis börtöntöltelék tesó, meg a drogbáró.
Na, ez a drogbárós szál volt az egyik, ami nagyon nem tetszett, mivel visszajött vele az a mentalitás, amit még a szezonpremier hozott be. Kérem szépen, a Castle egy könnyed show – vagyis ha van is benne pár morbid gyilkosság, miután azzal megvagyunk – az átívelő történetszálak kivételével –, a nyomozásnak elsősorban szórakoztatónak kéne lennie, ahol a szereplők többé-kevésbé biztonságban vannak. Erre most mi volt? A drogbáró elrabolta Castle-t, mire rajtuk ütöttek a kommandósok, és szó szerint fröcsögött a vér és hullottak a statiszták. Ez nem az a Castle, amit én szeretek.
A mellékszálaknak sem sikerült belopniuk magukat a szívembe. Ryané cuki volt, de valahogy feleslegesnek éreztem – egy mellékszál általában elég –, ami meg azt az utóízt hagyja az ember szájában, hogy az írók gyorsan fel akarták használni az ötleteiket, ameddig még tudják. Sarah Grace amúgy édes volt, és örülök neki, hogy láthattuk, és vele együtt Jennyt is (továbbra sem értem, hogyha most be tudták szervezni a színésznőt, akkor a szüléses epizódban miért nem ment?), de azt szeretném leszögezni, hogy nincs az az isten, hogy az őt alakító kislány kétéves lett volna.
A Caskett-mellékszálban meg egyszerűen… csalódtam? A történet felépítését tekintve az alkotók már megint kezdtek átmenni paródiába, vagyis ott egy kicsit vissza kellett volna magukat fogni, hogy hihető legyen a dolog. Kate viselkedését eközben pedig már sértőnek éreztem – az egy dolog, hogy elsőre elfejtette a randiestét, az egy másik, hogy utána előbb kiosztotta Ryannek, hogy ő találjon ki valamit (nem segítsen neki, nem adjon ötletet, hanem intézze el), ami kifejezett bunkóság mindkét férfi irányába, utána meg megpróbálta eljátszani, hogy Rick elrablása, majd megmentése mind az ötlete volt, hogy így villanyozza fel szerelmét – ami meg szimplán ízléstelen.
Szóval most szomorkodom – hát így ér véget… ha nem is a világ, de egy remek sorozat? Mindenesetre a fennmaradó két epizódra a következőt szeretném üzenni az alkotóknak: a kevesebb néha több.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
