A televíziós sorozatok egyik legnehezebb feladata, hogy megtalálják az „egyensúlyt” – azt a pontot, ahol állva el tudnak mesélni egy organikus, szövevényes, fordulatos történetet, úgy, hogy mindeközben kielégítik a rajongók igényeit azt illetően, hogy mi történik az egyes karakterekkel. És most úgy érzem, hogy a S.H.I.E.L.D. kibillent ebből az egyensúlyból.
Miután a Hive által vezérelt Daisy – kisebb romhalmazt hagyva maga után – elhagyta a bázist, Coulsonék máris akcióba lendülnek, hogy mentsék, ami menthető: Coulson, May és Lincoln Alishához, egy védett házba helyezett Inhumanhez indulnak, akit Lincoln még Lai Shiből ismer, hogy megakadályozzák, hogy Hive őt is átállítsa a maga oldalára. Eközben Fitz, Simmons és Mack Romániába tart, hogy találkozzon egy parazitákkal (is) foglalkozó genetikussal (akit amúgy John Hannah, alias Jonathan Carnahan alakít, akit meg imádok), akit a legutóbbi munkahelyéről azért rúgtak ki, mert erősen szemezgetett az emberi génmódosítással – ám ettől függetlenül ő lehet a kulcsa annak, hogy a S.H.I.E.L.D. legyőzze Hive-ot. Ha pedig már Hive-nál tartunk, az ősi Inhuman, Daisyvel az oldalán, pedig felkeresi a két epizóddal korábban megismert Jamest, mivel bár az a gömböt átadta Lincolnéknak, a szerkezet egy része még nála maradt.
Szóval a bevezetőmre reflektálva: tudjátok, hogy én az a fajta igazi elvetemült rajongó vagyok, ha a S.H.I.E.L.D.-ről van szó, ezért nehezemre esik objektívan nézni a sorozatot, mivel ha a karaktereknek, főleg Skye-nak/Daisynek és Grant Wardnak (igen, nem titok, hogy ők a kedvenceim) fáj valami, az nekem is fáj. Ez viszont azt is jelenti, hogy át tudom érezni, hogy mit érez most a többi, a sorozathoz tartozó, rajongói frakció – ugyanis jelen pillanatban mindenki szív, leszámítva azt, akinek a szíve Fitzért és Simmonsért dobog. Ward jelen pillanatban csak emlék, Daisy Hive befolyása alatt áll, Daisy és Lincoln szakítottak, Melinda elvesztette Andrew-t, Coulson egyre jobban kifordul magából… A sorozat jelenleg minden karakterhez, és így szinte minden rajongóhoz rettentő kegyetlen, és a FitzSimmons szálat leszámítva tesz rá, hogy mit akarnak a fanok. A másik oldal ugyanakkor viszont működik, és ha objektívan nézem a dolgokat – az egyszeri néző szemével –, akkor meg egyre izgalmasabb a történet.
Jó, nem fogok belemenni az időkezelésbe, mert az valamilyen szinten katasztrófa – vagyis hát nézőként fel kell függesztenünk a logikus gondolkodásunkat, és nem szabad belegondolnunk, hogy az USA egy bizonyos pontjából (lásd: a Játszótér) tovább tart eljutni Romániába, mint egy másik államba. De ettől függetlenül ismét jó volt a sztori – nem annyira jó, mint a múlt héten, ami sokkal kompaktabb, lokalizáltabb volt, de attól függetlenül jó, méghozzá úgy, hogy az írók egyre keményebben készülnek a nagy fináléra.
Tetszik, hogy végre számon kérik Coulsont – az igazgatónak sok megkérdőjelezhető döntése volt az évadban, és látszik, hogy a készítők és a karakterek is kezdik ezt elismerni. A héten például May világított rá gyönyörűen a dologra, ami, remélem, azt jelenti, hogy Coulson is végre elgondolkodik majd azon, mit is tesz. Ugyanakkor viszont volt olyan pont is, amiben Coulsonnak volt igaza, ráadásul ebben a kérdésben pont Lincoln állt vele szemben, aki pedig – meglepetés! – már megint túl forrófejűen cselekedett. Mondom, már csak idő kérdése, hogy átlépje azt a bizonyos határvonalat.
A Hive-kérdése is egyre érdekesebb: mennyire marad meg azoknak a szabad akarata, akik fölött Hive átvette az uralmat? Hive mennyire őrzi meg volt gazdatestjeinek emlékeit, jellemét? Mik is pontosan a céljai? (Mondjuk, ez utóbbi körvonalazódik.) Szóval sok itt a kérdés, mi meg csak éppen, hogy piszkálgatjuk a válaszokat – jó sok creepy jelenettel. Viszont tény, hogy ezek a creepy jelenetek erősek voltak, és sokat ígérnek, akkor is, ha most még eléggé szétesni látszik a dolog. Sőt, olyannyira sokat ígérnek, hogy meg merem kockáztatni, hogy a szezon végére azok a dolgok is értelmet nyernek majd, amik eddig hülyeségnek tűntek (pl. egyik tumblrös barátom arra is rávilágított, hogy Ward árulására az első évad tizenhetedik epizódjában került sor, Daisyére pedig a harmadik évad tizenhetedik epizódjában, ami azt jelezheti, hogy ez az egész sokkal pontosabban meg van komponálva, mint azt először hinnénk).
Amúgy FitzSimmons cuki – mondom, hogy jelen pillanatban ők az egyetlenek, akikkel nem szemét a narratíva –, akkor is, ha mint ship nem éppen a kedvenceim. Édes volt, ahogy próbálták nem nagydobra verni, hogy mi van köztük, ami persze számos kényelmetlen, botladozó, tudományos zsargonnal átszőtt beszélgetéshez vezetett – aminek aztán meg az lett a vége, hogy Simmons egyszerűen kimondta, amit ki kellett mondani. Szóval igen, legalább ők kaptak egy pillanatnyi boldogságot, akkor is, ha eheti küldetésük kifejezetten hátborzongató helyre sodorta őket – ami meg, megint máshonnan nézve, szépen vetíti előre, hogy mire várhatunk még az MCU-ban.
Végezetül pedig úgy érzem, szánnom kell pár szót a James-ügyre. Kis összefoglaló: szóval a két résszel korábban feltűnt ez a reménybeli Inhuman karakter, aki ebben az epizódban át is esett a Terrigenesisen, aminek nyomán olyan erőre tett szert, amivel (hő)energiával tölt fel tárgyakat, amik aztán felrobbannak. Miután túl volt az átalakuláson, a srác dobálózott is pár kódnévvel, hogy vajon melyiket is válassza, és ezek között felmerült a Hellfire is. A képregényekben Hellfire egy egész fontos karakter, nem mellesleg pedig Daisy szerelme. És akkor itt üt be a krach, ami miatt ki van akadva a fél fandom: ugyanis egészen eddig Ward volt az, aki kvázi betöltötte Hellfire szerepét. Nem, nem csak arról van szó, hogy szerelmes Daisybe – Hellfire ismert a jellegzetes barna bőrdzsekijéről (pipa), ugye szeret tüzeskedni (pipa), elárulta a S.H.I.E.L.D.-et (pipa), amiért aztán megölte őt az igazgató (pipa). Mindezek után kijelenteni, hogy ez a James-figura Hellfire nem csak hülyeség és felesleges lépés, hanem sértő is a rajongókra nézve, akik már több mint egy éve mondogatják, hogy előbb vagy utóbbi tuti, hogy kiderül Wardról, hogy ő Hellfire.
Csakhogy most tekerjünk vissza egy kicsit, hogy megjegyezhessem: szerintem nem James Hellfire – szerintem ez csak félrevezetés, egy csali, amit a nézők nagy része be is kapott. Miért is? Először is James több névvel is dobálózik, és hivatalosan az egyik mellett sem állapodik meg – hiába a Hellfire az, amit utoljára mond. Másodszor pedig: már másfél szezon telt el azóta, hogy tudjuk, Skye/Daisy nem más, mint Quake, ez a név mégsem tűnt fel egyszer sem a szövegkönyvben – szóval nekem egy kicsit gyanús, hogy James esetében máris a második epizódjában felmerül a képregényes kódnév. Arról nem is beszélve, hogy a Secret Warriors többi tagjának bemutatását erős marketing-kampány előzte meg, James esetében pedig hallgat a média. Szóval ezek fényében állítom, hogy félrevezetés az egész.
Az epizód utolsó percei már elég látványosan készítik elő a Captain America: Civil Wart, ami a napokban már a mozikba is kerül az Államokban (nálunk csak a jövő héten), egyre sötétebb, egyre feszültebb szezonzárást vetítve előre. Két dologban azonban biztosak lehetünk: nem lesz olyan könnyű legyőzni a HYDRA-t, mint ahogy azt most Coulsonék hiszik, és még nagy csavarokra számíthatunk.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
