Jó alapötlet, közepes kivitelezés.
Egy halk szavú, visszafogott modorú biztonságtechnikai ellenőr, Alan Masters (Jonathan Silverman) holtan rogy össze a lakásában, pont miközben a kábeltévé ügyfélszolgálatával cseveg. A nyomozók és Lanie – aki megállapítja, hogy igen, meghalt az áldozat – így alig egy órán belül a helyszínre érkeznek – hogy aztán szemtanúi legyenek annak, hogy a férfi életre kell. Némi kivizsgálás után már aznap haza is engedik a kórházból, természetesen védőőrizet mellett, azonban visszatérve a lakására valaki ismét az életére tör, ismét kijelentik, hogy meghalt – majd ismét életre kell, ami azt a fixa ideát hívja életre Castle-ben, hogy éppen egy szuperhős születésének lehet a szemtanúja, és erősen küzd azon, hogy erről a reménybeli szuperhőst is meggyőzze. Mindeközben Vikram rábukkan valamire, ami LokSat nyomára vezetheti hőseinket.
Mint ahogy a bevezetőben is mondtam, az alapötlet jó, sőt, kifejezetten a méltó a sorozat korai hangulatához: adott egy megmagyarázatlan, természetfölöttinek tűnő eset, ami miatt Castle begőzöl, Beckett meg a fejét fogja. És eddig a pontig minden gyönyörűen működött is, jó volt Alan karaktere, még azt is megkockáztatom, hogy jól működött a dinamika közte és Castle közt. Viszont ahogy haladtunk előre a történetben, úgy jöttek elő a problémák is.
Először is Rick túlságosan belelovallta magát az egészbe – ami egyfelől azért zavart, mert a „szuperhős születése” klisén már kétszer is túlestünk (a Heroes and Villansben a negyedik, és a Final Frontierben az ötödik évadban), ahol azért egy fokkal finomabban volt kezelve a témá, úgy, hogy vicces legyen, de mégse érezzük úgy, mintha Castle teljesen megőrült volna. A másik probléma szintén ehhez kapcsolódik: anno még az Undead Againben – szintén a negyedik évadban – Castle kijelentette, hogy egy csomó mindenben azért ő sem hisz, csak rájátszik a dolgokra, hogy az őrületbe kergesse Kate-et (vagyis bejön az egymás heccelésének motívuma, ami generálja humort – esküszöm, bocsánat a keserű hangvételemért, de esküszöm, jobban megértem ezt a sorozatot, mint a jelenlegi írói). Kate viszont most a jelenetek kilencven százalékában – megint – nem volt jelen, vagyis nem sok értelme maradt a heccelésnek.
Ami az ügyet magát illeti, azt egyszer túlbonyolították, egyszer pedig túl egyszerűre vették. Ugyanis ember legyen a talpán az, aki elsőre felfogta, hogy akkor most ki és miért utazik kire (hol vannak már az egyszerű, józan paraszti ésszel felfogható indítékok?), utána viszont a gyilkos kiléte meg fájdalmasan egyértelmű volt (mondjuk most komolyan, én úgy az epizód kétharmadánál rájöttem, ki lesz a gyilkos).
És amíg zajlott a nyomozás, addig Kate meg inkább a LokSat üggyel volt elfoglalva – vagyis az epizód nagy részét már megint külön töltötték Rickkel –, ami pedig egyre fájóbban légből kapott. Az egész ív közel nem érződik annyira organikusnak, mint a 3XK- vagy a Bracken-szál, mivel minden véletlenszerűen történik, pont úgy, ahogy az az íróknak kényelmes. Nem azt érzem, hogy sodorna magával a narratíva, hanem olyan az egész, mint amikor egy kocsi újra és újra megragad a sárban, és ugyan néha tolnak egyet rajta, az autó haladni nem nagyon halad, és még az emberek is fülig sárosak lesznek. Meg mindemellett nekem valahogy az egész nem állt össze – sok volt együtt az Alan Masterst övező humoros hangnem és a LokSattal járó vérkomolyság.
Lehet, hogy csak a múlt heti hírek mondatják velem, de nagyon halódik ez a sorozat – ezen a ponton, ha már nem hajlandóak azzal dolgozni, ami működik (lásd: Caskett), akkor az ABC akkor cselekedne a leghelyesebben, ha hagyná a Castle-t tisztességben a porba hullani, még mielőtt az utolsó morzsájától is megfosztaná, ami azzá tette, ami.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
