Amennyire imádom a jól elmesélt történeteket, a pörgős dinamikát, az akciót, a csavarokat és a fellángoló érzelmeket, bizony néha – na, jó, gyakrabban, mint azt be merem vallani – a lelkemnek szüksége van egy kis „bűnös élvezetre” – butuska koncepcióra építő, hatásvadász, agyzsibbasztó dolgokra. Kábeltévén futó dokumentum/reality/ismeretterjesztő-szerű műsorokról beszélek, amikbe biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasók közül is sokan belefutottak már. Hát álljon itt most pár a kedvenceim közül.
Mesterszakács
Az a fajta ember vagyok, akit rögvest kiráz a hideg, amint felmerül, hogy tehetségkutatót (X-Faktor, Megasztár, legújabb ellenségem a Kismenők) kéne/illene nézni, ám van mégis egy kiesés „tehetségkutató” verseny, amit imádok: a Mesterszakács, annak is az amerikai változata, amit Gordon Ramsey neve fémjelez. A dolog lényege, hogy adva van egy-két tucat amatőr szakács, akiket odaengednek három sztárséf elé, akik hétről-hétre újabb feladatokkal látják el őket – és a végén persze csak egy maradhat. Ez a műsor talán két okból tudott megfogni: egyrészt nincs benne felesleges duma, hogy kitöltsék a végtelenített műsoridőt (nem is háromórás egy epizód, csak negyven perc), amiben elveszik a lényeg, valamint vannak benne csavarok és taktika, aminek hála a versenyzők néha egymás ellen, néha pedig egymással dolgoznak. Tegyük fel például, hogy van egy csapatverseny (ez amúgy általában minden második epizódban előfordul) – ebben az esetben a játékos egyfelől jó szakácsokkal akar egy csapatba kerülni, mert minél erősebb a csapat, annál nagyobbak az esélyeik a győzelemre. Másfelől viszont nem biztos, hogy együtt akar lenni olyannal, aki jobb nála, mert ha kikap a csapat, akkor utána a csapattagjaival kell megküzdeni a bennmaradásért. Ja, meg még van egy harmadik dolog is, ami a szériához vonz: a kaja. Természetesen a kaja.
Mondj igent a ruhára!
Esküszöm, ez a legaljább, legsemmitmondóbb műsor, amit valaha is önként, grimasz nélkül néztem. Az egész másról sem szól, csak hogy van egy puccos mennyasszonyi-ruhaszalon New Yorkban, a Kleinfeld, a maga rettentő kifinomult tanácsadóival, akik problémásabbnál problémásabb jövendőbeli arákat fogadnak, és próbálják megtalálni nekik álmaik ruháját. Egyes mennyasszonyoktól bizony két perc után tépi a haját az ember (sok az arazilla), máskor viszont kifejezetten megható történetek is előkerülnek (egy nő, aki azt hitte, hogy meg fog halni, de legyőzte a rákot, és most férjhez mehet). De amúgy a lényeg tényleg a ruhákon van (amik gyönyörűek), és a tanulság is csak annyi, hogy nem szabad elvinni a teljes családot ruhanézőbe, mert annak biztos viszály a vége.
Szexi, dögös, botrányos
Na, itt egy másik tipikusan csajos show, bár ebben legalább ott van annak az ígérete, hogy feltornázza kicsit a szereplők és nézők önbizalmát. Az alapötlet mindössze csak annyi, hogy minden epizódban vesznek egy nőt, akinek vagy nagyon kifacsarodott az ízlése, vagy még sohasem nézett tükörbe, majd pedig átalakítják – de teszik ezt ügyesen, úgy, hogy megmaradjon stílusának esszenciája. Például az eheti delikvens ötvenes évekbeli pin up-lányként szeret öltözködni? Oké, maradhat a lényeg, de vegyünk vissza kicsit a színekből, kapjon új frizurát, és mutassuk meg neki, hogy ez meg ez is jól áll rajta. A végén persze mindenki imádja az új külsejét, amit, valljuk be, tényleg ügyesen összeraknak. Amúgy még annyi csavar van az egészben, hogy a „játékos” fotóját körbemutogatják az utca emberének az átalakítás előtt és után is, a megkérdezettek pedig elmondhatják, mit is gondolnak a hölgy kinézetéről (innen a sorozat címe: Szexi, dögös, botrányos – angolul Love, Lust, or Run), hogy azt megmutathassák, mennyiben változott a közvélemény az átalakítást követően.
Bizarr testek
Van abban valami, hogyha az ember tömegbalesetet lát, akkor nem simán elhajt mellette – hogy könnyítse a mentőmunkálatokat –, hanem lelassít, mert furdalja a kíváncsiság, hogy mi van. Na, pont erre a késztetésre épít rá a Bizarr testek, aminek „küldetése”, hogy bemutassa a világ legfurcsább – és leggroteszkebb – betegségeit, és azokat az embereket, akik ezzel élnek. Vannak itt sziámi-ikrek, lábak vagy karok nélkül született nők, egy férfi, aki arcának felét elvesztette a rák miatt, különböző törpeségek, hatalmas daganatok, elsorvadt izmok, meg napjában tucatszor, spontán bekövetkező orgazmusok. A sorozat elég korrekt – bár hatásvadász – formában, egészen dokumentum-szerűen mutatja be az eseteket, mind a betegre, mind a betegségre fókuszálva – arra, hogyan lehet meggyógyítani, vagy arra, hogyan lehet vele élni.
Tortakirály
Na, a Tortakirály az a műsor, amit mindenféle lelkiismeret-furdalás vagy szégyenérzet nélkül képes vagyok nézni, mert cuki, és mert szép dolgok vannak benne. A központban egy New Jersey-i olasz-amerikai család, azon belül is a család feje, Buddy Valastro áll, akik már egy évszázada vezetik a város – és talán egész amerikai – leghíresebb cukrászdáját. És ráadásul ők nem csak a finomra, hanem főleg a szépre mennek: az epizódok központjában azok a hihetetlen torták állnak, amiket megrendelnek Buddytól és csapatától. Biliárdasztal, focistadion, rodeó bika, Jégkorszak, Betty White életnagyságú tortaszobra vagy éppen élő galambokat rejtő torta – Buddyék mindent megcsinálták már, és nem hiszem, hogy lehet olyat kérni tőlük, amit ne tudnának elkészíteni. Ráadásul, ha ez még nem lenne elég, a cukrászda és a család mindennapjaiba is bepillantást nyerünk (itt kezd a dolog kicsit realityvá válni, belátom), ami már csak azért is vicces, mert ezek az idióták szeretik ugratni egymást.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.