Ha félreteszem azt, hogy melyik karaktert szeretem és melyiket nem, és csakis szigorúan objektívan nézem a dolgokat, ez nem is volt egy rossz epizód.
Hogy megmentse csapdába csalt barátait, Daisy összehívja a Secret Warriors, és a szedett-vedett, nem éppen harcedzett négyes fogat – Daisy, Lincoln, Joey és Elena – el is indul a mentőakcióra, amit tulajdonképpen egész ügyesen meg is oldanak, és hamarosan már repülnek is vissza a bázisra a Zephyren, ráadásul Malickkal a karmaik közt. Azonban, bár ezt még senki sem tudja, a győzelem nem teljes: Hive ugyanis átvette az irányítást a négy Inhuman egyike fölött – csak éppen sem Coulson, sem mi nem tudjuk, hogy ki fölött.
Azt szeretném leszögezni, hogy mikor azt mondom, hogy jó volt az epizód, nem az egészre értem: az első öt-tíz percben – egészen addig, amíg a csapat visszaért a Játszótérre – sántított a tempó, ügyetlen volt a narratíva. Elmondtak, nem pedig megmutattak dolgokat, a Zephyren folyó küzdelemnek már a közepébe csatlakoztunk bele, és Secret Warriors érkezése is abból állt, hogy Daisy egyszer csak bedöntött egy falat.
De ettől függetlenül még a bevezetőnek is voltak jó pillanatai, amik amúgy kizárólag Joey-nak és Elenának köszönhetőek. Kezdjük ott, hogy Elena – és Mack – rettentő cuki. Amikor először látjuk Elenát az epizódban éppen egy angol nyelvkazettát hallgat, és ismétli a mondatokat („Örülök, hogy újra látlak. Jól nézel ki.”), aztán mikor találkozik Mackkel, kiderül, hogy miatta tanul angolul. És ha ez még nem lenne elég cuki, később még arra is fény derül, hogy Mack meg Elena miatt tanul spanyolul. Sóhaj. Szeretem őket. De visszakanyarodva a témához: Elena és Joey dinamikája mint harcostársak remek, imádtam a kis dialógusaikat, és a képességeiket is sikerült szépen összehangolni.
Az epizód lényege azonban csak azután jött, hogy a banda visszatért a játszótérre. Mi nézők már akkor tudjuk, hogy „tégla” van az Inhumanek közt, amikor felszáll a Zephyr, és Coulsonnak sem kell sok idő, hogy Malick bogarat tegyen a fülébe. Innentől kezdve pedig gyönyörűen dolgozik a narratíva az adott helyzettel: a feszültség tetőfokára hág, mindenki gyanús (gyönyörűek a kis ál-nyomok), és senki sem bízik meg senkiben, főleg az Inhumanek az emberekben és viszont. A tényleges tégla kiléte, szerintem, nem olyan sokkoló, sőt, tulajdonképpen logikus lépés, ám ettől függetlenül még merész, és sok kérdést vet fel (leginkább azt, hogy mennyire van tudatában annak, hogy mit is tesz, az, aki Hive befolyása alatt áll?).
És ha személyesen nem is tetszik kifejezetten az, amit a képernyőn látok – mert nem egyszeri néző vagyok, hanem vannak kedvenceim, akik sorozatosan a legrövidebbet húzzák –, azt nem tagadhatom, hogy a S.H.I.E.L.D. ezzel az epizóddal erősen nagyobb sebességre kapcsolt, és kétség sem férhet hozzá, hogy az eljövendő részek nagyon izgalmasak, nagyon feszültek, és nagyon megosztóak lesznek.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
