Van, ami működik, meg ami annyira nem. Hát ez most pont középen sikerült.
Vigyázz Spoiler!
Fény derül a Nyugati boszorkány és az Alvilág Urának rejtélyes múltjára. Mikor még Zelena a saját időutazó bűbáján dolgozott Hádész megkereste, mint jelöltet, aki újra mozgásba hozhatja leállt, megkövült szívét, így ketten kísérletet tesznek arra, ahogy egymásba habarodjanak, miközben Zelena a felcseperedett Dorothyval küzd, hogy megszerezze a madárijesztő agyát, mely az átokhoz szükséges. A jelenben mindeközben Hófehér és a Herceg megpróbálják a kisbabájukat, úgymond megkísérteni a túlvilágról, egy kis dallal, amiről végül kiderül, hogy a baba hallotta, így felbátorodva elhatározzák, hogy legyőzik Hadészt és végre hazatérnek.
Olyan kétes érzelmeim voltak a rész után, hogy az valami csoda. Egyrészt nagyon tetszett a Zelena Hádész szál, másrészt viszont csalódott is vagyok. Tetszett maga a motiváció, Hádész múltjából elcsíphettünk pár morzsát, minthogy Zeusz száműzte az Alvilágba uralkodni, ő állította le a szívét. Aztán ott van Zelena, aki zöldebb, mint valaha és nem tudja elhinni, hogy valaki képes arra, hogy őt szeresse. Mindenkiben a támadót, a rosszakarót látja, ezért taszítja el magától Hádészt, aki viszont komolyan gondolta azt az erős, szerelmes csókot, ami végül nem sikerül, Zelina hitetlenségéből adódóan.
A csalódottságom abból fakad, hogy én nagyon szeretem a Disney féle Hádészt, és mivel a Frozent szépen átemelték, minden karaktert jellem hűen, így abban reménykedtem, hogy azt a pimasz, idegbeteg, két lábon járkáló halált kapom, amit nagyon szeretek. Ehelyett kaptam egy picsogó Istent, aki inkább ember, mint Isten, sőt, ezt ő maga mondja, hogy az a célja, hogy újra visszatérjenek az emberi érzései. Újra? Emberi? Hádész egy Isten, nincsen szüksége ilyesmikre, főleg nem ilyen csöpögő dolgokra. Ő kegyetlen, hataloméhes, ravasz és becstelen, nem igazán fér bele az ő karakterébe, hogy szerelmes legyen, de valahogy mégis pont ezért tetszik. Van egy jelenet, amikor Dorothy után erednek ketten, és abban a pillanatban nem a gonoszokat látom, hanem egy kedves szerelmespárt, akik jókedvűen bringáznak az éjszakában, akikről elhittem, hogy boldogok tudnak lenni, a legszomorúbb, hogy egy ideig ők is eltudták. Ez a sorozat varázsa, hogy bármilyen lényből embert csinál, lecsupaszítja, kivesézi az eredi mivoltából, és ez Istent is képes íj halandó érzelmekbe taszítani.
Egy másik nagyon érdekes szál, ami felgyújtotta a remény lángocskáját, az az a beszélgetés, ami a hirtelen alvilágba pottyanó Belle, és uRmple között megy végbe. Belle rájön, hogy Rumple a babát akarta lehozni az alvilágba, és ahelyett, hogy Rumple hazugságokkal állna elő, elmondja a teljes igazságot a születendő gyermekükről, hogy Hádésznak tartozik vele, de megpróbál mindent helyrehozni. Belle pedig persze kiborul, de feldolgozza. És ez az, ez kell. Elkezdtek kommunikálni egymással. Nagyon sok karakternek és hétköznapi embernek sokszor az a baja, hogy kukán hallgatnak ahelyett, hogy megbeszélnék a problémáikat. Megpróbálják elhallgatni a másik elől, mondván, majd ők megoldják egymaguk is. De kevesek vagyunk egyedül ilyesfajta problémákhoz. És ezt vártam, hogy Rumple ezt belássa, hogy végre ne söpörje szőnyeg alá a gondokat, hanem tárulkozzon ki Bellenek, ettől fog meggyógyulni a kapcsolatuk, remek jelenet volt, erős reményt keltő jelenet. Továbbiakban várom ezt a szintet, ez az a fajta OUAT ami kell nekünk.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
