Mindig is szerettem az animációs sorozatokat és ennek egykoron legjobb forrása a Cartoon Network műsorsávja volt tele, ha nem is a legjobb, de tanulságos és vicces sorozatokkal, akik képesek voltak lekötni a fiatal nézőközönséget. A régi jó sorozatok mellett (Dexter Laboratóriuma, Én vagyok Menyus!) voltak új trónkövetelők, és közülük is kiemelkedett a Totál Dráma Sziget névre hallgató, ami a maga olykor eléggé alpári vagy gusztustalan módján, de nagyon sok szinten és szintnek osztogatta a pofonokat.
A sorozat cselekménye egy korábban nyári táborként használt szigeten játszódik, ahova megérkezik huszonkét fiatal delikvens, hogy két csapatba verődve közösen éljék túl a főszervező Chris, valamint a Séf által összeválogatott emberileg lehetetlen és eléggé gusztustalan próbákat, hogy minden hét végén egy kiszavazott elhagyja a szigetet és búcsút mondjon a busás jutalomnak. A szereplők között persze hamar kialakulnak a romantikus szálak és a rivalizálás, de ez mind együtt jár azzal, ha ennyi fiatal delikvenst összezárnak. De kik is pontosan ezek a már sokszor felhozott személyek?
A Totál Dráma Sziget egyik nagy erőssége az, hogy mindenki megtalálja a versenyzők között azt a személyt, aki vagy nagyon megszeret vagy nagyon megutál, és ami a legfontosabb, hogy lehet velük azonosulni: ugyanúgy megvannak a maguk kis szokásai, problémái és jellembeli gikszereik, amik miatt az átlag néző képes átérezni ezeket. Jó, azért nem kell nagy drámaiságra gondolni, hiszen ez alapvetően egy poénokra épülő sorozat – és azokból kapunk egy életrevalónyit.
A legtöbb poén persze a szereplők által hozott, különféle klikkes sztereotípiákra építkezik például az szép, de buta szőke lány, a mindig morcos „sötét angyal” vagy az agyilag nem túl eleresztett szörfös gyerek. Ezekre még rárak rengeteget a különféle próbatételek, amiket Chris és a Séf (akik amúgy a sorozat ki nem mondott antagonistái) nagyon nagy élvezettel találnak ki és próbálják minél a eszelősebbé és halálosabbá tenni – a móka, de sokkal inkább a profit érdekében. A két diliházszökevénynek persze nem minden gondolata kezdődik láncfűrészes futóversennyel, hanem előkerülnek a régi, tipikus, tábori próbák is (éjszakai bátorságpróba, vadászversenyek), és ezek üdítő jelenségként bukkannak fel a sok latrina és egyéb altesti poénok miatt – amiket elsősorban az örök falánk, egyben nagyon pozitív Owennek köszönhetünk.
Ennyi állatság és ötletesség miatt nem csoda, hogy a Totál Dráma Sziget hatalmas siker lett, és így persze sorra jöttek a folytatások – ám azok már koránt sem voltak annyira jók, mint az előző széria. Már rögtön a második évadban (Totál Dráma Akció) elkezdődik az agybaj, ahol visszahívják ez első évad főbb szereplőit, meg pár új arcot, hogy máshelyen és más kínzásokat éljenek át – ahogy a néző is. Itt nem is azzal volt igazából a gond, amit csináltak, hanem ahogyan csinálták: a korábban megszeretett arcok korábbi jellemükből csak a kellő minimumot őrizték meg, és nem egy karakter teljes pálforduláson esett át. A későbbi évadokon meg már látszik, hogy az már csak bőrről lenyúzott bőr, hogy tovább éljen a Totál Dráma világ – ami már sajnos önmagaként a második évad kezdetén a fűbe harapott.
Ez is egy olyan sorozat ami jókor jött, jó alapokból építkezett és méltán is szerették, de a pénz és a nyújtási kényszer miatt szinte egyből mélyrepülésbe kezdett, ami nagy kár.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
