Végül is csak tizennégy epizód kellett ahhoz, hogy a szituációt tekintve visszajussunk oda, ahol vakvágányra siklottak a dolgok.
Kipakolás közben megölik egy páncélozott pénzszállító sofőrjét, ezen felül a gyilkos pedig egy táska pénzt is magával visz. Azonban valamit hátra is hagy maga után: egy zselé-parfüm elegyet, amivel kiiktatta a biztonsági rendszert. Az anyag pedig rögtön keserédes emlékeket ébreszt Javiban – ugyanis kilenc évvel korábban pont ő tartóztatta le azt a tolvajt, aki ezt az anyagot először használta. A nő, Sonia Ruiz (Angela Celaya), még most is börtönbüntetését üli, bár feltételes szabadlábra-helyezéséig már csak három hónap van hátra. A nyomozás során azonban elég hamar egyértelművé válik, hogy az ügyet csak úgy tudják felgöngyölíteni, ha kihozzák Soniát a börtönből, és bevetik a nő kapcsolatait. Ami már csak azért is lesz érdekes, mert letartóztatásakor ő és Javi jegyben jártak. Mindeközben Kate hivatalosan is visszaköltözik a Castle-lakásba, ám azzal kell szembesülnie, hogy furcsa vetélytársra lelt Rick kegyeiért – ellenfele pedig nem más, mint Lucy, a ház elektronikáját vezérlő „mesterséges intelligencia”.
Hát, hm, sok gondolatom van ezzel az epizóddal kapcsolatban, és azt hiszem, rögtön a lényeggel, vagyis Javival és Soniával kezdek. Alapvetően nem volt problémám a sztorival – igenis, néha teret kell adni a mellékszereplőknek is, ráadásul az alapötlet is jó volt, Sonia jelenléte érdekes, humoros szituációkhoz vezetett. Viszont ezzel egy időben a másik felem meg húzza a száját, mert már hetek óta nem volt egy jó Castle-Beckett központú epizód, pedig azért lássuk be, az ő interakcióik adják csak el igazán a szériát. Emellett pedig az is kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy rossz döntés volt kapitányt csinálni Beckettből – Kate mostanában gyakorlatilag minden akcióból kimarad, és most is alig voltak jelenetei.
Na, de visszakanyarodva Javihoz és börtöntöltelék szerelméhez. Szóval az alapötlet jó volt, és bár mint embert, nem találtam túl szimpatikusnak a csajt, tetszett az a dinamika, amit behozott, és – főleg az epizód elején – jól is bántak vele az írók. Az epizód vége felé – bár a csavar jó volt – azonban kezdtek nagyon összekuszálódni a dolgok, a motivációk nem igazán voltak egyértelműek, Espo és Sonia nagy tetőponti jelenete pedig a végén már szimplán átcsapott melodrámába – komolyan, volt egy-két perc, amikor már kezdtem úgy érezni magamat, mintha egy szappanoperát néznék. Ugyanakkor meg mondom, volt pár zseniális megmozdulás – például mikor Kevin és Castle követte Javiékat, vagy amikor Espo anyja megetette Kevint.
Meg persze aztán a főszál mellett volt egy mellékszál, vagyis Beckett hazaköltözése, valamint háborúja Lucyvel, amire megint azt mondom, hogy az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Sír, mivel az írók nem feloldottak egy problémát, hanem átsiklottak fölötte – mert oké, hogy mi láttuk, hogy ezek ketten eldöntötték, hogy együtt fognak küzdeni LokSat ellen, viszont ki mondta, hogy ez amúgy azzal jár, hogy megint „összejöhetnek” és Kate hazaköltözik? De ha ezen még túl is lépek, miért nem mutatták meg nekünk a család reakciót a nagy összeborulásra? Nem kapunk mást, csak egy megjegyzést Lanie-től, hogy Rick nehogy még egyszer bántani merje Kate-et, meg egy szcénát, ahol Martha, Alexis és Kate arra koccint, hogy hazaköltözött. Mindezek miatt amondó vagyok, hogy a lucys sztorit egy epizóddal tolni kellett volna, és ebben a részben arra fókuszálni, hogyan reagálják le a család és a barátok azt, hogy Castle-ék megint együtt vannak.
Ezzel egy időben viszont mondom, a másik szemem meg nevet. Mivel a lucsy sztori önmagában zseniális volt, abszurd és vicces, és imádtam, ahogy Lucy „lázadt” Kate ellen, amire Beckett imádni valóan reagált. A probléma megoldása – a bosszú – pedig egyszerűen gyönyörű, és egyben be is mutatja, hogy miért annyira népszerű ez a ship még mindig, annyi év után is.
Szóval eléggé felemás epizód volt az eheti, sok emlékezetes pillanattal és vicces jelenettel, amit viszont néhány helyen logikátlanság és melodráma hatott át. A jövőre nézve csak annyit tudok mondani, hogy a humor maradjon, de a narrációnak kicsit erősebbnek kéne lennie.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
