Továbbra is kitartok amellett, hogy a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? a 2014/2015-ös szezon egyik legnagyobb dobása volt, és az első szezon az első résztől az utolsóig a végsőkig lekötött és izgalomban tartott. A második szezonon viszont sajnos inkább csak a szememet forgattam.
A második évad megtartotta az első szerkezetét, vagyis a midseason fináléig két idősíkon haladt a cselekmény, amik aztán a szünet előtt találkoztak. A jelenben a szereplők próbálnak napirendre térni Rebecca eltűnése fölött, miközben Wes próbálja megtalálni a lányt, ami feszültté teszi Annalise-szel való kapcsolatát. A tanárnő eközben új ügybe fog: két különböző etnikumú, örökbe fogadott fiatalt, Caleb (Kendrick Sampson) és Catherine Hapstallt (Amy Okuda) azzal gyanúsítanak, hogy megölték milliomos szüleiket, az ügy pedig még tovább súlyosbodik, amikor a vád elsőszámú tanúját, a testvérek nagynénjét is megölik – arról már nem is beszélve, hogy Michaela hamarosan viszonyba kezd Calebbel. Mindeközben a másik idősíkon – két hónappal később – azt látjuk, ahogy Annalise, hasán lőtt sebbel haldoklik a Hapstall kúriában, miközben diákja menekülnek a helyszínről, hátrahagyva Emily Sinclair (Sarah Burns), a Hapstall-ügy ügyészének holttestét.
Az első szezon merész volt, bátor, okos, és teli csavarokkal – minden bizonnyal a másodikkal is ezt akarták megugrani a készítők, csak ugye mindenre rá kellett még rakni egy lapáttal (ha csak ugyanazt a színvonalat hozzák, amit az előző évben, az ugye nem elég), ami viszont meg már, szerény véleményem szerint, sok volt, mert miden egyszerűen túltelítetté vált.
Ezt talán Annalise karaktere illusztrálja a legjobban: Ms. Keating rettentő érdekes volt az első szezonban, mert a szürke tartományba esett, mert volt belső vívódása, és mert kívülről erősnek mutatta magát, amint lekerült a tényleges és szimbolikus smink, láthattuk, hogy mennyire is össze van zuhanva (amiért amúgy Viola Davies megérdemelten kapta meg az Emmyt). És ezt próbálta még tovább feszíteni a második évad, amivel viszont csak annyit ért el, hogy pár rész után már a falat kapartam a karaktertől. Ugyanis minden eddigi dologra rápakolták, hogy Annalise biszexuális (bár ez tabu szó, nem lehet kimondani, ezért Annalise inkább végig azt tagadja, hogy leszbikus lenne), de nem bír napirendre térni szexualitása felett, volt egy gyereke, aki halva született, ráadásul úgy érzi (végül is jogosan), hogy ő a felelős Wes anyjának haláláért. Ja, meg ugye le is lövik. Ez meg persze hatalmas idegösszeomláshoz vezet, meg ahhoz, hogy már képtelen vagyok együtt érezni a karakterrel.
Ez a túlfeszítés persze a többi karakterre is igaz: Bonnie-t szexuálisan bántalmazták és Sam betege volt, Franket gyakorlatilag belecsalták abba, hogy olyan legyen, amilyen, Michaela olyan pasit keres, akivel legalább orgazmusa lehet, Wes előbb Rebeccát keresi, aztán meg borzalmas dolgokat tud meg a családjáról, Laurel Frankkel szenved, Asher meg végképp kikészül egy régi hibája miatt. És mindeközben az egyetlen az bandában, aki bármiféle egészséges támogatást kap, az Connor. És ez azért probléma, mert senki – se ember, se karakter – sem bírja ki hosszú távon a borzalmakat, ha közben nem történnek vele jó dolgok is, amik lazítanak az életen/a narratíván.
Amit ezen kívül még hiányoltam, azok az epizodikus ügyek. Az első szezonban nagy vonzóerő volt számomra, hogy voltak esetek, ahol Annalise a gyakorlatban is bemutatta azt, amit a cím ígér – kiskapukat és cselszövést felhasználva elérte, hogy felmentsék védenceit. És bár a második szezon első felében azért még próbálkoztak valami hasonlóval az írók, ezt hamar maguk mögött hagyták, és maradt a Hapstall-ügy, Annalise és volt szeretőjének, Eve Rothlónak (Famke Janssen) egy tíz évvel korábbi esete, meg ennek minden hozadéka. És bár a Hapstall-ügy érdekesen indul, nagyjából háromszor vagy négyszer csinálják meg velünk a készítők, hogy gyakorlatilag tényként közlik, hogy ki a gyilkos, hogy aztán pár résszel később ugyanezt kijelentsék valaki másról. Amivel alapból nem is lenne baj, csakhogy mindezt valahogy úgy teszik, hogy semminek sincs súlya.
Sőt, valahogy az egész olyan… semmilyen. Persze lehet, hogy csak bennem van a baj, de amíg az első szezonban végig tűkön ültem, hogy mi lesz, és minden kis nyomot fejben tudtam tartani, addig most alig emlékszem arra, hogy mi történt az évadban, mivel annyira nagyot akartak a készítők, hogy a végén már minden érzelmi kötődést kiöltek belőlem.
És lesz harmadik évad – mert miért nem lenne, hiszen a sorozat jól teljesít, ha a nézők számát vesszük –, csak attól tartok, hogy vajon min kell majd még átesnie a szereplőknek ahhoz, hogy „érdekes” maradhasson a széria, és vajon hányan fogják ezt kibírni teljes idegösszeomlás nélkül?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
