Amikor Dmitry Glukhovsky pár hónapja Budapestre látogatott, részletesen beszélt arról, hogy a fantasztikum helyett most már inkább a realizmus érdekli, és azon belül is az orosz politika helyzetére akar rámutatni a Metró sorozat záró kötetével. Ez akár még jó is lehetne, ha egy olyan izgalmas utópiát vázolna fel, mint a Future című regényében – de sajnos nem ez a helyzet.
Jól emlékszem, hogy a novemberi könyvbemutatón Dmitry említette, hogy nem tud folytatásos regényt írni. Ez jól megfigyelhető a sorozat három részén: túl sok idő telt el a megírásuk között, mindháromnál más-más életkor kérdései foglalkoztatták az írót, aki mintha önmagáról írná az összes regényét, és ezért a legfontosabb karakterekre is alig lehet ráismerni kötetről kötetre. A Metró 2035-ben visszatér Artyom, de nem az a tetterős fiú, akire emlékezhetünk, hanem szó szerint haldokló, lelkileg vén, kiábrándult figurát csinált belőle Dmitry. Nem is az a legnagyobb baj, hogy Artyom 600 oldalon keresztül haldoklik (és nem hal meg), hanem hogy ez az agónia azon kívül, hogy unalmasan túl van nyújtva, még idegesítő is – én próbáltam azonosulni a főhőssel, de sehogy sem ment. Nincsenek már valódi céljai, csak az, hogy elhitesse az emberekkel, a világnak nincs vége, csak ki kéne bújniuk a föld alól. Vállalja a bolond szerepét is, csak hogy hangoztassa az igazságot, amit sokáig nem is tud ellenőrizni: vagyis, hogy létezik rádiókapcsolat más, távoli városokkal és országokkal.
Artyom visszaköltözött a VDNH-ra, elvette feleségül Melnyik lányát (arról, hogy milyen sztalker volt, nem sokat tudunk meg), és éldegélnek, a legkevésbé sem boldogan. A fiú (férfi?) szinte minden nap a felszínre megy, sokszor maszk nélkül, és próbál rádióadásokat befogni. Moszkva teljesen kihalt – az egy dolog, hogy emberek nincsenek, de az első részből ismert félelmetes, nem emberi lények is nyom nélkül felszívódtak. Ha a fantasztikus elemek eltüntetése jelenti az írónak a „realizmust”, akkor szomorú vagyok, mivel a 2033 világa éppen attól volt félelmetes és kiismerhetetlen, hogy már nem az ember uralkodott, hanem a felszínen egy olyan újfajta vadon fogadta, amiben idegen és védtelen volt, mint egy kisgyerek a Jurassic Parkban. A 2035-ben ez a nyomasztó légkör kipukkad, helyette pedig nincs semmi.
A sorozat záró kötetében az emberek önmagukat kényszerítik föld alá, és különösebb indíték nélkül, ideológiai alapon gyilkolják egymást – ebben viszont nincs semmi új. Igen, sajnos az emberiségnek ilyen hajlamai vannak, és ezt Dmitry is észrevette, csak sajnos nem tud semmi olyat mondani, amit eddig ne tudtunk volna. Itt megint utalnék a cikk elején linkelt könyvbemutatóra, ahol arról beszélt, hogy Oroszország akkor is ellenségeket választ magának, amikor nincs háború, mert nem tud meglenni ellenségkép nélkül – ezzel pedig a saját múltjának és hibás működésének önkritikáját kerüli meg. Ez súlyos gondolat, és a könyv terjedelme elég lett volna, hogy felvázoljon egy társadalmat, amelyben az emberi viselkedés sötét oldala és rejtett motivációi tárulnak fel. Valami ilyesmire számítottam, de csak egy kiábrándult, kompromisszumra és alapból bármiféle kommunikációra képtelen karakter nyavalygását hallgathattam – egy öregemberét, aki folyton panaszkodik és összeesküvés elméleteket gyárt, amikben van igazság, csak senki sem figyel rá.
Már az első részben is jól látható, sőt, érzékletes volt a különböző csoportok, a vörösök és a „nácik”, a tudást őrző brahmanok és a jómódú kereskedőállam, a Hanza felépítése és ellentéte, persze a többi bemutatott csoport mellett. Amikor Artyom útra kelt, hogy felfedezze a moszkvai metró mini-társadalmát, akkor az ezek közötti harcokat is jól követhettük a hős jellemfejlődésével párhuzamosan. A 2035-ben újra útnak indul, szintén a VDNH-ról, és nagyjából ugyanazokkal a csoportokkal találkozik, mint korábban, csak most teljesen követhetetlen, hogy ki milyen érdekből ki ellen van, és egyáltalán mi is folyik itt? Közben pedig Artyom fokozatosan ráeszmél a háttérben működő, metróméretű összeesküvésre – de addigra már mindegy, meguntam a rinyálást.
A Metró 2034 és 2035 miatt azonban ne mondjunk le Dmitryről. Akit a jelenlegi európai kérdések (népesedés, bevándorlás, a múlt őrzése, ellenségkép, stb.) érdekelnek, ajánlom az író eddigi (szerintem) legösszetettebb és legizgalmasabb, pont megfelelő arányban filozofikus-cselekményes regényét, a Future-t. A Metró könyvek közül pedig csakis az elsőt, amiben Artyom még életképes.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
