Áve, Cézár! Igazából ez a legjobb, és legrosszabb cím, amit adhattak ennek a filmnek.
Eddie Manix (Josh Brolin), a Capitol Pictures filmgyár mondhatni bábája. Ő tartja egyben ezt az egész kócerájt, amiben remekművek garmadája készül, hogy a fáradt munkásember lelkét balzsamozzák egy kis szórakoztató kikapcsolódással. Viszonylag jól mennek a dolgok, fut a szekér, készülnek a filmek, mikor is az egyik filmsztárjukat Baird Whitlockot (George Clooney) elrabolja egy kommunista sejt. Közben Manix próbálja más színészek kényes bajos dolgait eltusolni, inspirálni az embereit, és egyben tartani a családját. Hogy hogyan tud egy ember ennyi mindent jól összefogni és irányítani, és még közben szereti is, amit csinál? Hitnek hívják. Töretlen hit.
Úgy tudom elképzelni ennek a filmnek a vázát, mint egy több piskótaszeletből álló, réteges tortát, amit felülről nézünk. Látjuk a legfelső réteget, majd elkezdik előttünk felvágni a tortát, és akkor jövünk rá, hogy a réteg alatt van még egy, meg még egy, meg még egy és a végére, annyira finom lesz a süteményünk, hogy nem tudunk vele betelni. Mert végül is minek is indult ez az egész? Egy film mely bemutatja egy filmstúdió életét, munkafolyamatait, egy leheletnyi drámával, megoldandó problémával, de esküszöm arra nem számítottam, hogy ennyire mélyrehatóan, ráadásul úgy, hogy az egésznek még tart egy ferde tükröt is, fűszerezi humorral, történelmi utalásokkal, és a színészi játék a hab a tortán.
Imádom a filmgyártást és ez a film megmutatja az ügyes bajos dolgait, persze a legvéresebb, legcsúnyább oldalát nem, inkább paródia szinten kezeli a történetet. Az első pillanat, amikor beleszerettem, hogy film volt a filmben. Stúdiókban lévő forgatásokra nyerhettünk bepillantást, ott volt a csapó, a rendező, a díszlet, látszott a színészeken a fáradság, némi kínlódás. A csúcs a vágó szobai jelent, ami, nem csak a vágó hölgy miatt volt, nagyon érdekes, hanem az egész légkör. Szerettem volna minden négyzetcentiméterét átnézni annak a kis lyuknak, ahol a hölgy dolgozott, megkértem volna rá, hogy mutassa meg, hogy működik az ő munkája, az egész beszippant és nem ereszt, és nem erőszakosan, hanem szépen rávezet arra, hogy amit ők csinálnak jó, sőt, lassan az is megfogalmazódik a nézőben, hogy talán ő is ezt akarja csinálni. Voltaképp ez majdhogynem egy reklámfilm, a filmgyártás mellett, bár ez egy nagyon nyers kijelentés.
A másik kedvencem, az egyértelmű első helyezett jelenet, amikor különböző vallások követei vitatkoznak Krisztus mivoltán. Zseniális. Egyrészt mert a szándék, hogy minden vallásnak meg akartak felelni a filmkészítők nagyon szép gesztus, a másik pedig, ahogy ez a négy felnőtt férfi verbálisan kiheréli egymást, olyan jelentéktelen dolgon, hogy ki kinek a létező nem létező fia, és az a poén –hogy ezt Manix is érzékelteti az értetlenségével.
A csúcspontja, nem csak ennek a filmnek, de magának az Ave, Cézárnak is, az pedig Whitlock nagy beszéde. Az a jelenet belepasszíroz a mozi székbe, mert mindazt megfogalmazta, amit én hitnek hívok. Fennkölt jelenet, mutatják a készítőket is, hogy szinte ragyognak, ahogy hallgatják. Aztán elrontja az egészet, a legvégén, de addig fantasztikus, már-már megható, Clooney pedig hozta a formáját.
Ha már színészi játék, azt hiszem mindenki odatette magát. Mint mondtam Clooney hozza a tehetséges, de kissé bugyuta és megvezethető színészt, ott van Brolin, aki a határozottság kőszobra. Aztán a kisebb szerepek, mint Scarlet Johanson, Johna Hill (aki mond két mondatot, de azt teljes átszellemültséggel), vagy Tilda Swinton, nagyon meggyőzőek voltak. Tilda Swinton volt egyszerre szerethető és ki nem lehetett állni, bár nem tudom, hogy pontosan melyik énje volt melyik. De itt van nekünk Channing Tatum, aki voltaképp nem Magic Mike-os stílusban, de fergetegeset táncol nekünk, aztán olyan fejjel ereszkedik bele az óceánba, hogy azt Némó kapitány is megirigyelhetné. De az abszolút kedvenceim Ralph Fiennes és Alden Ehrenreich. A film legviccesebb jelenetsorát ők adják, ahol is a rendező megpróbálja a befutott sínésznek, – akinek eddig Western filmekben volt nagyobb szerep, most viszont egy kosztümös filmben kell beszélnie és meggyőzően alakítani – hogy hogyan is beszéljen úgy, mint egy úriember, ne pedig, mint egy cowboy. A megdöbbentő, hogy sikerül is, de ettől függetlenül a kedves Hobie ugyanúgy akcentussal beszél ezek után is, ami végig nagyon szórakoztató volt.
A történelmi utalások is nagyon jól működtek. Ott van a mi kis kommunista szervünk, akik bődületesen túlragozzák a dolgokat, s bár mondanak jó dolgokat, nagy igazságokat, ez ebben a világban, olyan formában, ahogy ők gondolják, egyszerűen nem működik. Az meg rátesz egy lapáttal, hogy amúgy komplett idióta volt az egész társaság, de azt nagyon jól hozták. Aztán ott van az a baljóslat, hogy egyszer a filmet le fogja taszítani a TV, és akkor majd senki nem megy moziba. Hála ég Manix ennek a ténynek nem behódolva beint, mondván, hogy amíg ő a főnök, és a színészei töretlenül hisznek a filmben, addig nem lesz gond. És a legmegfogóbb üzenete ez a filmnek. A hit, a filmben, ami mindig hoz újat, és katartikus élményt tud kiváltania nézőiből, igenis megéri a fáradságot, legyen az bármennyire macerás, vagy nehéz is. Higgyünk a lelkünket balzsamozó, káprázatos élményt nyújtó alkotásokban, mert ez is az volt.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback