A Csengetett, Mylord? gyerekkoromban azért volt vicces, mert az öreglány mindig hozzávágta a cselédhez az ételt, a fiatal srácot meg mindenki fejbe vágta, ha rosszat szólt. De így idősebben, több tudással, már nemcsak ezeken a poénokon lehet nevetni. Hölgyek és hímek, feltekerni azt a gramofont, mert most nosztalgia délután következik.
A sorozat az első világháború után játszódik, és abból indul ki , hogy Alfred Stokes (Paul Shane) visszatér korábbi komornyiki hivatásába a Meldrum-házba, és már az egy remek ajánló levél számára, hogy a fiatalabb Meldrumot, Teddy-t (Michael Knowes) megmentette a háborúban egy másik társával, a szintén a háztartásban dolgozó James-el (Jeffrey Holland) közösen. A háztartáshoz később csatlakozik még Alf lánya Ivy (Su Pollard) is, hogy teljesen elszabaduljanak az indulatok és a válogatott piszkálósádok a ház lakói között.
A helyzetkomédiák egyik legnagyobb erősége az esős, öreg Angliának, főleg akkor, ha saját népének szokásait kell pengeélen táncoltatnia: egyszerre csempész bele a modern, jelenlegi korra jellemző megszólalásokat és helyzetek (Teddy cselédlány fétise, Cissy túlzott maszkulinitása), kapunk pár cseppet az idősebb Meldrum (Donald Hewlett), valamint az ő anyósának, Lady Lavendernek (Mavis Pugh) köszönhetően a Viktóriánus korból is, de a fő fókusz természetesen a kát háború közötti Anglia viszonyait mutatja be és űz gúnyt.
Ez a sorozat azért is érdekesebb felnőtt fejjel, mert sokkal több poént, összefüggést jobban meglehet érteni, hiszen nagyon sok poén a Csengetett Mylord?-ban vagy politikai (konzervatív vs. szocialista felfogás), gazdasági (rabszolga kereskedelem, seftelés), vagy kulturális poén, ami szorosan kötődik az angol szokásokhoz, így néhány dolog első látásra nem nyer értelmet – van, ami többszöri látásra sem.
A szereplők remekek, legyenek akár fők vagy mellékek, szolga vagy úr, mind- mind a társadalom egy-egy szegmenség parodizálják ki, nagyon is jól. Ott van például maga Alf, aki bár egyrészről szerető – és Lord Teddy szokásai miatt féltő – apa egyben egy megrögzött bűnöző, aki imádott lányát is képes bemártani, csakhogy pénzt láthasson. Vele szemben ott van James, aki úgymond tudja, hogy hol van a helye a társadalomban, és egy végletekig becsületes férfi – azért mégis csak ember, és amikor ez megnyilvánul, akkor van számára a baj.
A fentebbi körökben is van persze az elkényeztetett úrilány Miss Poppy (Susie Brann), George Meldrum a mintaapa, aki korántsem olyan, mint amilyennek kéne lennie, valamint a felsőkörökben ismert „társalkodó hölgy” szerepében tetszelgő Lady Agatha (Angela Scoular). Akik számomra a legérdekesebb szereplők voltak, az a cselédlány Ivy, aki egyszerű felfogásával, kedvességével és őszinteségével nagyon kitűnik a sorozatból – de hát pont ezért szereti mindenki. A másik meg miss Cissy (Catherine Rabbet), aki nemcsak furcsa megjelenésével és baráti körével táncol konzervatív és pénzhajhász apja idegein, hanem feminista és politikai megnyilvánulásaival is.
Alapvetően azoknak tudom ajánlani ezt az örök klasszikust, aki fogékony az ilyesfajta humorra: élcelődő, ha kell alpári és meglepő, de mindenképp angol. A poénok nagy része doktori fokozat nélkül is élvezhető, de a történelemben való általános jártasság mindenképpen kell hozzá.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
