Nem fogtok kertelni – szomorú, pontosabban elszomorító vége ez a szezonnak, és nagy eséllyel a szériának is.
A zéró anyag okozta robbanást követően mind Jason, mind Whitney életben marad – bár az előbbiből kikerül a zéró anyag, az utóbbi viszont az összest magába szívja. Ez azonban nem elég Whitney-nek, aki még többet akar szerezni az anyagból, ezért, mostanra tényleg az őrület határán állva, elkezd egy olyan gép tervein dolgozni, aminek segítségével atomrobbanás nélkül is megnyithatja az átjárót. Manfredi kezd aggódni szíve hölgye miatt, ezért úgy dönt, egyezséget köt az ördöggel – felkeresi Howardot és Peggyt, és beszámol nekik Whitney ténykedéseiről. Hamar meg is születik a remek terv a nő megállítására: el kell lopni a terveket, Whitney előtt megépíteni a gépet, és csapdába ejteni vele a nőt.
Emlékszem, tavaly ilyenkor lázban égtem az Agent Carter első szezonfináléjától – na, az aztán tényleg ütött! Volt nagyon szép dinamika, jellemfejlődés, volt súlya a dolgoknak, és voltak pillanatok, mikor komolyan aggódtam, hogy vajon képesek lesznek-e hőseink megmenteni New Yorkot. És a vége is olyan szép volt – már-már mondhatni ikonikus. Szóval az egész nagyon klappolt. Na, ezt erre a fináléra nem lehet elmondani.
Talán a legnagyobb problémám az volt magával az epizóddal, hogy finálé létére a tetőpont nagyon gyengére sikerült. Nem volt semmi katarzis, semmi feszültség, csak néztem, hogy „most ez a vége? Komolyan ez a vége?” De ennyi volt – Whitney besétált a csapdába, az átvitt értelemben rá is csapódott, utána meg már csak annyi probléma volt, hogy először nem tudták lekapcsolni az átjárót generáló gépet. Nem volt semmi feszültség, semmi tét, csak egy nagy, lapos… semmi. Amit még megspékeltek Howard nagyon oda nem illő, nagyon felesleges vicceivel, amiért külön haragszom, miután az előző szezonban már sikerült tisztázni, hogy ha a helyzet úgy kívánja, Howard tud komoly is lenni.
De a lehangoló tetőponton kívül is voltak gondok: például nem értem, hogyan tudták Peggyék előbb megépíteni a gépet, mint hogy Whitney befejezte volna a terveket (akkor is, ha Daniel kicsit belekontárkodott egy számításba). De ezt ellensúlyozandó Manfredit most is imádtam – maffiózó létére igazi romantikus alkat –, viszont Whitney sorsa szintén csalódást okozott.
Apropó Whitney – az egész szezon alatt dicsértem, hogy milyen jó gonosz, de most… Az a baj, hogy bármennyire is érdekes volt a jelleme, nem kapott jó célt. Mert mi ment itt tíz epizódon keresztül: kell a zéró anyag, mert kutatni akarja, mert kell a zéró anyag, mert kell a hatalom, mert kell a zéró anyag… Végig körbe-körbe mentünk, anélkül, hogy túljutottunk volna azon a ponton, hogy kell a zéró anyag, hogy aztán eljussunk oda, hogy miért kell a zéró anyag. Márpedig ez nagyon kellett volna nem csak Whitney karaktere, hanem a teljes narráció miatt is.
És ha már a teljes narrációról beszélünk: függőben hagyott szálak és megválaszolatlan kérdések mindenütt, úgy, hogy igencsak kérdéses a harmadik szezon. Mert hát például ott van az, hogy mi történt Jackkel az utolsó jelenetben? Ki volt az az idegen a szobájában? Miért fontos Peggy titkosított ügyirata? Hol van Dottie? És ezzel csak a felszínt kaparom. Meg persze ezek mellett még ott van a melltű, aminek ellopásával indult az egész szezon, és amiről tíz rész alatt mindössze csak annyit tudtunk meg, hogy valójában egy kulcs. És az a baj ezzel az egész, hogy mivel ezzel az üggyel keretezték a szezont, az egész évad olyan érzést kelt, mintha csak egy kitérőt tettünk volna a fő narratívától, miközben a ténylegesen fontos dologgal, a kulccsal nem foglalkoztunk. Mondjuk van rá egy teóriám, hogy mit is nyithat ez a kulcs – ha én felelnék az ABC marveles sorozataiért, akkor biztos ezt írnám –, de erről majd máskor.
Ami pedig Peggy romantikus szálát illeti… Ezt a sorozatot sosem a shipek miatt néztem, és nagyrészt hidegen hagy, hogy Peggy végül kivel jött össze, az viszont nem tetszik, ahogy megoldották ezt. Annyira… túlszaturált, túlcsinált az egész jelenet, hogy nekem szinte kiszúrja a szememet, hogy az egyetlen cél az volt vele, hogy a rajongók ezzel foglalkozzanak, ne pedig a narrációbéli bajokkal. És ez azért baj.
Az Agent Carter második szezonjában már az első résztől kezdve nem klappolt egészen valami, viszont azért még így is hozott egy elismerésre méltó színvonalat – amit aztán hazavágott a finálé. Nem haragszom, csak csalódott vagyok – tud ez a banda ennél sokkal jobbat is.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
