Az Agent Carter gőzerővel dübörög a második szezon fináléja felé, méghozzá jó sok akcióval, pár fordulattal, és nem kevés szívfájdalommal.
Amíg Jarvis teljesen összetörve Anna mellett virraszt a kórházban, Whitney Frost próbálja rávenni Wilkest arra, hogy dolgozzanak össze, és ketten együtt fedezzék fel a zéró anyag titkait. Mindenközben Peggy és Souza mentőakcióba kezd, hogy kimenekítsék Wilkesot Whitney karmai közül. Ennek első lépése pedig az, hogy Manfredin keresztül üzenetet küldenek Whitney-nek: hajlandóak visszaszolgáltatni az urániumrudakat Jasonért cserébe. Csakhogy az üzlet nem egészen úgy sül el, mint Peggyék azt tervezték, így az egész banda cseberből-vederbe kerül, amiből az egyedüli kiutat az a találmány jelentheti, aminek a terveit Howard elküld L.A.-be – egy gammasugár-ágyú, ami semlegesítheti a zéró anyagot.
A finálé előtti utolsó részben – egy kicsit ciki és teljeséggel felesleges, zenés-táncos álomjelenetet követően – hőseink ismételten hatalmas veszélyben találják magukat, ahol kénytelenek összedolgozni. Peggy és Jarvis Whitney embereinek fogságából próbál kiszabadulni, ám út közben szembe kell nézniük saját hibáikkal, hogy képesek legyen együttműködni. Wilkes egyre jobban érzi, hogy nagy hibát követett el, és hogy jelen állapotában veszélyt jelent másokra, ám Whitney ragaszkodik hozzá, hogy tartsák magukat a tervhez, és kutassák tovább a zéró anyagot – amit amúgy Whitney így is, úgy is megtesz, nem számít, hogy Jason mit szól hozzá. Souzának és Samberlynek együtt kell működnie Thompsonnal, ami igencsak nehezükre esik, mivel továbbra sem képesek igazán megbízni Jackben – a helyzet pedig csak még tovább bonyolódik, amikor Vernon Masterst is be kell venni a buliba, hogy megállíthassák Whitney Frostot.
Szóval igen, jó sok minden történt, sőt, a sztorival tulajdonképpen egészen meg is vagyok elégedve, már csak azért is, mert az álomjelenetet leszámítva – aminek, megismétlem, semmi értelme nem volt –, az írók nem erőltették túl a szerelmi háromszöget. Amit amúgy is el kellene felejtenünk, amondó vagyok.
A legfájdalmasabb dolog számomra Jarvisék szála volt – miért mindig a jókat, az ártatlanokat kell bántani? Na, szóval igen, James D’Arcy és Lotte Verbeek remekelt, és továbbra is imádom Anna és Jarvis kapcsolatát. Anna a megértő feleség, aki számon kéri, hogy férje miért nem kockáztatja az életét, hogy segítsen a bajban lévő barátjának, akinek szüksége van rá, Jarvis pedig az odaadó férje, aki teljesen szétcsúszik, mikor tudatosul benne, hogy elveszítheti a feleségét. És igen, ismétlem magamat: miért kell őket kínozni?
De ez a szomorú helyzet legalább azt is eredményezte, hogy Peggynek és Jarvisnak volt egy kisebb konfrontációja, ami egyszerűen gyönyörű volt, és csodálatosan reflektált Jarvis karakterére – ugyanakkor viszont azt is bemutatta, hogy Peggy is tud hibázni, sőt, néha ténylegesen is hibázik, és félreismer embereket.
És ha már itt tartunk: Peggy valóban rosszul döntött több ponton is ebben a két részben, méghozzá leginkább a második végén, mikor is foggal-körömmel küzd azért, hogy „megmentse” Jasont, mikor már a férfi is kijelentette, nem is egyszer, hogy a legjobb az lesz, hogyha őt békén hagyják, sőt, engedik meghalni, mert veszéllyel van másokra. Ebben a helyzetben bizony Thompsonnak volt igaza – aki végre kezd rájönni, hová is kéne állnia, és kezdi a saját kezébe venni a sorsát –, aki kész volt feláldozni Wilkest, hogy másokat megmentsen.
Szóval elég súlyos témákat érintettünk ebben a két epizódban, de szerencsére azért a humornak is maradt hely – Peggy és Souza látogatása Manfredinél igazi remekmű, és esküszöm, az ilyen abszurd és fifikás karakter-interakciókat tanítani kéne. Amit ezzel kapcsolatban még kiemelnék, az Manfredi kapcsolata Whitney Frosttal – nem érdekel, hogy ők a gonoszak, hogy nem lenne szabad pozitív példaként állítani őket (mármint egyesek szerint), de akkor is, ez az igazi szerelem! Nagyon tetszett, hogy Manfredi többször is kijelentette, hogy ő úgy szereti Whitney-t, ahogy van, és hogy az arcán lévő „repedés” nem csúnyítja el, hanem egyszerűen a hatalmának a jele, önbizalmat öntve ezzel a nőbe.
Az epizód persze függővéggel ért véget – ami egyben megválaszolta ama fel nem tett kérdésemet is, hogy két duplarész után miért szimpla a finálé –, csak hogy megőrüljünk a jövő hétig. Hát, srácok, maradjunk annyiban, hogy tényleg sikerült felcsigáznotok!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
