Nem akarom elkiabálni, de a Castle eddig nagyon ott van a szeren a szezon második felében – avagy a héten megkaptuk az évad eddigi legfeszültebb epizódját.
Az éjjel megölnek a lakásában egy nőt, ami után az egyre valamire való nyom a tükörre rajzolt, furcsa szimbólum. Másnap Castle nagy örömére Stephen Kinggel készül találkozni, ám a találka helyszínéről kiderül, hogy egy lerobbant hotel – azonban miután Rick viccnek gondolja az egészet (krimi/horror írók közt már csak ez dukál), ő mégis bemegy az épületben, ahol ezután megtámadják. Castle egy általános iskolai tanteremként berendezett, lezárt szobában tér magához, három másik férfi társaságában, akik közt láthatóan semmi kapcsolat nincs. Összedolgozva rájönnek, hogy a szobában számos rejtvényt rejtett el fogva tartójuk, amik ugyan a szabadulással kecsegtetnek, valójában azonban halálos csapdák is lehetnek. Amikor a „játékmester” üzenetén keresztül arra utasítja őket, hogy egyikőjük végezzen a másik hárommal, a férfiak megtagadják az együttműködést – mire bekapcsol a tanterem tévéje, amin keresztül meglátják, hogy egy másik, ugyanígy berendezett tanteremben a feleségeik vannak fogva tartva. És ha mindez még nem lenne elég, némelyik fogolyra ugyanazt a jelet rajzolták, mint ami a meggyilkolt nő tükrén is volt.
Nem azt mondom, hogy ez a kifejezett Castle-hangulat – őszintén szólva, a feeling engem inkább jobban emlékeztetett a Gyilkos Elmékre –, de nagyon, nagyon élveztem az epizódot. A negyven percből legalább harmincon át a szívem végig ott dobogott a torkomban, és levegőt venni alig mertem.
Jó, persze, nem azt mondom, hogy hatalmas meglepetés lett volna a gyilkos kiléte – már az első, a tanteremben játszódó jelenetnél is mindössze két lehetséges tettes közt vacilláltam, ami nagyon hamar egyre redukálódott. Viszont gyönyörű volt egyfelől az elmejáték: a pszichológiai kínzás, az, hogy mi vezette a gyilkost erre, a teljes pszichózis… zseniális volt az egész, ami úgy feszítette pattanásig az idegeimet, hogy közben gyakorlatilag szinte semmi rémisztő nem történt a képernyőn. Mondjuk ehhez sokban hozzájárulhatott a háttérben szinte folyamatosan szóló, feszültséget keltő zene, ami kezdetben kicsit zavart ugyan, viszont hamar hozzászoktam.
A sorok közti üzenet is szép volt – a gyilkos ugyanis direkt arra játszott rá, hogy szétválassza a párokat (amivel egy olyan traumára utalt vissza, amit ő élt át gyerekként), viszont a végjátékát meghiúsította Rick és Kate egymás mellett való kitartása. Ugyanis kettejük kötelességtudata és az egymás iránt érzett szerelmük arra sarkallta őket, hogy amikor válaszút elé állították őket, ők inkább engedték, hogy a többi rab elmeneküljön, ők pedig együtt néztek szembe a halál lehetőségével, semmint hogy az egyikük meghaljon. Szép volt, na.
Bár emellett a főszál mellett mellékszálra nagyon nem maradt idő, az íróknak mégis sikerült a háttérben kicsit tovább árnyalnia Alexis karakterét. A gyilkosság utáni nyitójelenet tipikus családi csipkelődés – avagy Martha és Alexis megint összeáll Rick ellen –, ami mint mindig, most is cuki, később azonban ismét felmerült az, hogy Alexis nagyon is aggódik az apjáért. Persze ez nem új téma – például a negyedik évadban is volt emiatt egy kiakadása –, viszont szép látni, hogyan változik a hozzáállása a dologhoz, ahogy egyre érettebb lesz.
Szóval mindent összevetve le a kalappal a banda előtt – amióta csak visszatért a szünetről, a Castle hétről-hétre egyre jobb, a remek karakter-interakciók mellé most ráadásul még egy igazán súlyos ügy is befért, úgyhogy tökéletesen, őszintén meg vagyok elégedve. Csak így tovább, srácok!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
