Miután egyre csak közeledik az Amerika Kapitány: Polgárháború – már három hónapon belül vagyunk! –, a szerkesztőség úgy gondolta, éppen itt az ideje, hogy mi is hozzátegyünk egy keveset az izgatott várakozáshoz, és vessünk egy pillantást a film alapjául szolgáló képregényre.
A történet egy csendes külvárosban nyit, ahol egy erősen C-listás szuperhős csapat éppen arra készül, hogy rajtaüssön egy, a környéken bujdosó szupergonosz-bandára. Azonban a helyzet nem ilyen egyszerű: a hősök egy valóságshow sztárjai, ami azonban haldoklik, mivel az elmúlt időben egyetlen valamire méltó ellenfelet sem tudtak összeszedni maguknak, amivel a képernyő elé csábíthatták volna a nézőket. Ezért, a nézettség nevében, igencsak meggondolatlanul egy náluk jóval erősebb csapattal próbálnak kikezdeni. A dolog persze nem úgy sül el, ahogy a hősök terveznék – az összecsapás vége diadal helyett teljes vereség, nyolcszáz halottal.
A tragédia jogos dühöt vált ki a közvéleményből, és azt követeli, hogy tegyék felelőssé a hősöket tetteikért (mármint úgy összességében a szuperhős-társadalmat, miután a valódi vétkesek mind odavesznek a csatában). Tony Starkot különösen megrendíti a dolog, már csak azért is, mert az egyik áldozat édesanyja kifejezetten őt okolja a történekért, mivel úgy érzi, Vasember bátorítja arra a fiatalokat, hogy szuperhősöset játszanak az utcákon. Hogy valamelyest jóvá tegye a dolgokat, Tony tárgyalásokat kezd el folytatni a kormánnyal, valamint ötletelni kezd Reed Richardsszal, aminek vége a konfliktus tényleges forrása, a Szuperhős Regisztrációs Törvény lesz, amely kimondja, hogy egy szuperhős csakis akkor „praktizálhat”, ha gyakorlatilag fizetett kormányügynökké válik. A törvény megosztja a szuperhős-közösséget: van, aki mellette – az élen Vasemberrel –, van, aki ellene – Amerika Kapitány vezetésével – van, ami végül a szuperhősök polgárháborújához vezet.
Először is talán essük túl a technikai dolgokon: maga a Civil War egy 2006 júliusa és 2007 januárja közt futó minisorozat volt, ami a Marvel szinte összes fontosabb hősét felsorakoztatta (bár az X-Men például pártatlanságot hirdetett, és kimaradt a harcból). A hét lapszámból álló sorozat írója Mark Millar, a képi világért Steven McNiven és Dexter Vines felelt, a fő történetszálat pedig számos kiegészítő kötet kísérte.
És akkor most a lényeg: nem kell oldalt választania senkinek sem! Tudom, hogy nagy a nyomás, sőt, a késztetés is, de egyrészt erre nincs szükség, másrészt pedig itt egy olyan szituációval állunk szemben, ahol nincs helyes döntés, de ez is a lényeg: a képregény egy súlyos morális kérdést tesz fel, amire nincs igen/nem válasz, hanem maximum egy kompromisszum lehetséges. Mert annyi biztos, hogy mindkét oldalnak igaza van valamilyen szintén: Cap attól fél, hogyha kormányalkalmazottak lesznek a hősök, akkor olyan esetekben is be fogják vetni őket, ami ellenkezik az ő morális kódjukkal; Tony viszont jogosan állítja, hogy a jelenlegi helyzet, amiben gyakorlatilag bárki önfejű igazságosztót játszat, tarthatatlan, és veszélyezteti a közbiztonságot.
De ha már mindenképpen ujjal akarunk mutogatni, akkor én Maria Hillt – aki az események idején a S.H.I.E.L.D. igazgatójaként szolgál – tenném elsősorban felelőssé. A helyzet ugyanis akkor eszkalálódik, amikor Cap kifejezi Hillnek, hogy nem ért egyet a készülő törvénnyel, Hill első reakciója az, hogy erőszakkal fenyegeti Steve-et, előbb menekülésre, később pedig arra kényszerítve a férfit, hogy illegalitásba vonuljon.
Kicsit mélyebbre ásva a sztori szimbolikájába – ezen a ponton tör elő belőlem az amerikanisztika szakos hallgató –, az egész történet nem más, mint az amerikai alkotmány második kiegészítésének metaforája. Ez a kiegészítés az a bizonyos, amelyik kimondja a szabad fegyverviselés jogát (pontosabban a szöveg kicsit kétértelmű: a „right to bear arms” értelmezhető úgy is, hogy jogot ad az állampolgároknak a fegyvertartásra, de úgy is, hogy jogot ad arra, hogy az amerikaiak háborúba vonuljanak). Ebben az esetben Tony képviseli azt az oldalt, amelyik a szigorúbb fegyvertartási szabályok mellett küzd, míg Steve a vadnyugati eszmét képviseli, ami kiáll amellett, hogy az embereknek lehetősége legyen gyakorlatilag a saját kezükbe venni a törvényt, és megvédeni magukat és környezetüket.
Ezt továbbvíve mondhatjuk azt is, hogy a konfliktus tulajdonképpen a múlt és a jelen eszméi közt éleződik ki: visszautalva a vadnyugatra – márpedig a legrégibb szuperhős-történetek erősen építettek a magányos, vadnyugati igazságosztó narratívájára –, Steve amellett küzd, hogy megmaradhasson a szuperhősök joga az önbíráskodásra, míg Tony a centralizálás, a szigorúbb törvények és amellett kardoskodik, hogy a szuperhősök felelősségre vonhatóak legyenek. (A másik párhuzam amúgy, amit vonni tudok az amerikai történelem és kultúra, valamint a Civil War közt, a konföderáció – kis kormány, gyenge központi hatalom az államok felett – és a federáció – nagy kormány, erős központi hatalom az államok felett – közti vita.)
De mit is jelent mindez a filmre nézve? Nos, maradjunk annyiban, hogy nem akarok jóslásokba bocsátkozni, de annyi biztos, hogy a dolgok nem egészen úgy fognak zajlani, mint a képregényben. Kezdetben máris más a casus beli – míg a képregényben ugye gyakorlatilag pár mitugrásznak köszönhető a konfliktus, addig a filmben Bucky léte fogja kirobbantani a dolgokat. Az is hatalmas különbség, hogy az MCU közel nem rendelkezik akkora szuperhősgárdával, mint a képregényes univerzum, emiatt a konfliktus mibenléte és mérete is nagy valószínűséggel változni fog persze. Ezen felül pedig afölött sem szabad elsiklanunk, hogy úgy tűnik, a filmben fel fog tűnni Baron Zemo, ami a belső konfliktus mellett egy külső ellenség jelenlétére utal, aki esetleg mesterségen fogja gerjeszteni a hősök közti ellentétet – hiszen tudjátok: oszd meg, és uralkodj.
Búcsúzóul pedig már csak emlékeztetnélek titeket a film mottójára: United We Stand. Divided We Fall. Vagyis együtt kiállunk, külön elbukunk.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.