Ez most már hivatalos: az Agent Carter írói szadisták.
Dr. Wilkes, aki egyre nehezebben képes megtartani testi valóját, rájön, hogyha szerezhetne még egy kis zéró anyagot, valamint építene egy egységet, ami fogva tartja azt, akkor a szerkezeten belül tartósan visszanyerhetné a testét. Azonban zéró anyag már csak egy helyen található meg: Whitney Frostban. Megszületik hát a terv, hogyan cserkésszék be a nőt: Calvin Chadwick bált ad kampánya nevében, ami tökéletes lehetőséget biztosít a mintaszerzésre. Azonban Peggy még minding a sebéből lábadozik, így szó sem lehet róla, hogy ő vezesse az akciót, így hát előáll egy nagyon rossz tervvel: kiszabadítja a börtönből Dottie Underwoodot, és rá bízza a feladatot.
A második részben Dottie Whitney Frost és a Tanács fogságában sínylődik, és némi unszolást követően el is árulja a nőnek, miért küldte Peggy a rendezvényre, amit követően Whitney elintézi, hogy Peggy megtudja, hová kell Dottie-ért mennie. És bár Peggy tisztában van vele, hogy csapdába sétál, egyvalamivel nem számolt: azzal, hogy nem rá vadásznak, hanem Whitney pont Howard birtokára akar bejutni. Mindeközben Vernon Masters egyre nagyobb nyomást helyez Souzára, Peggy a magánélete miatt stresszel, Jack pedig szorult helyzetbe kerül.
Szóval kicsit beindultak az események, már csak azért is, mert mostantól három hétre már az Agents of S.H.I.E.L.D lesz terítéken, szóval sürgősen le kell tudni az Agent Carter még hátralévő epizódjait – ez pedig azt jelenti, hogy a héten, és a jövő héten is duplarésszel kedveskedik nekünk az ABC.
Ami magát az epizódokat illeti: ugye a múlt héten hiányoltam Jacket, Annát és Dottie-t – hát, most mindannyiukat megkaptam, bár nem tudom, hogy ennek örüljek-e.
Jack továbbra is végtelenül lebilincselő karakter, aki ráadásul egyre nehezebb helyzetbe kerül: bár ambíciója előre hajtja, ő senkinek sem akar ártani, főleg nem Peggynek, és ez a két dolog bizony konfliktusba kényszeríti, amiből még nem tudjuk, hogyan fog kijönni. De az egyszer biztos, hogy egyre jobban kezdi látni, hogy amit Vernon Masters művel, az nem helyes, szóval már csak az a kérdés, hogy mer-e majd a felettese ellen lépni.
Annát továbbra is imádom, és jó volt őt újra látni, viszont nem állítom, hogy féltem miatta egy kicsit. Mindkét epizódban egyértelmű volt, hogy Anna fél, hogy valami nem tetszik neki, és bizony tartottam tőle, hogy ez az aggodalma valami borzalmas lépéshez vezeti majd – egy félreértéshez, egy áruláshoz, vagy esetleg ahhoz, hogy megromoljon a viszonya Jarvisszal. De örömmel jelentem, hogy ilyesmi nem történt – Anna tényleg egy remek asszony, aki megérti, hogy Peggynek szüksége van Jarvisra – méghozzá úgy, hogy nem féltékeny Peggyre –, valamint azt, hogy Edwinnek pedig a kalandra van szüksége, de ettől még aggódik, mert a férje az élete. Imádom az ilyen kapcsolatokat, ahol nincs szükség felesleges drámára ahhoz, hogy a páros érdekes maradjon. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden jól végződött Anna számára…
Dottie pedig… Hát, hm, továbbra is érdekes karakter, és szeretem, mert kiszámíthatatlan, talán már nem is ellenség, hanem frenemy, aki mintha még tisztelné is Peggyt – jó, az eddig is tiszta sor volt, hogy irigyli az életét –, és talán még bízik is benne valamilyen szinten, hogy Peggy a „barátja” lehet. Viszont a színésznő játéka egyre jobban irritál, mert valahol a negédes és a fájdalmasan mű közti határvonalon egyensúlyoz – bár, gondolom, szánt szándékkal.
Whitney Frost továbbra is remek gonosztevő, aki ráadásul egyre inkább a kezébe veszi a sorsát, ami viszont azzal is jár, hogy bizony hullákat hagy maga után (nem a szó szoros értelmében, hiszen jobban szereti magába szippantani az embereket). Ráadásul a változás, amit az Arena klub vezetőségében összehozott, nagyon érdekes dinamikát keltett életre, amiből alig várom, hogy többet láthassak.
Wilkes továbbra is untat, inkább érzem biokelléknek, a történet hajtóerejének, semmint tényleges karakternek, és őszinte leszek, alig várom, hogy meghaljon – mert van egy olyan érzésem, hogy meg fog halni. Az legalább drámai lesz. Ezúttal Souza sem tudott annyira érdekelni, bár a kapcsolata Peggyvel és Violettel bizony azért felvet pár kérdést.
És mér pár szóban magáról a sztoriról: mindkét részben volt két egész szép, központi problematika – belógni a bankettre mintát gyűjteni, és bejutni oda, ahol Dottie-t fogva tartják –, és így az egyes epizódok íve is egész szép volt, úgyhogy efelől nincs panasz. Az első részben nagyon tetszett a klasszikus kém-narratíva, míg a másodikban a Peggy-Jarvis duó vitte a prímet. Ezek után pedig aztán végkép kíváncsi leszek, mi lesz itt a nagy finálé.
Végezetül pedig már csak annyit, hogyha Anna Jarvis meghal, én lázadást indítok.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
