Nem mindenki fogja szeretni, nem lesz rá fogékony az egész közönség, de akinek bejön ennek a pofátlan szarházinak a humora, az nagyon jól fog szórakozni!
Wade Wilson (Ryan Reynolds), volt kommandós tiszt manapság ártatlanok zsoldosaként keresi a kenyerét, akiknek apró cseprő gondjait kell megoldania. Egyik munkája után összetalálkozik a szépséges Vanessával (Morena Baccarin), aki egy csapásra fenekestül felborítja az életét. Wade úgy érzi minden helyre jött körülötte, sínen van, ám a boldogság tetejéről lehet csak igazán nagyot esni. Egy rosszulléte után kiderül, hogy áttétes rákja van, nagyjából nincs olyan szerve, ami ne lenne beteg. Már a halálra készül, amikor felkeresi egy ügynök, hogy ajánlatot tegyen neki. Egy nem túl legális program keretein belül nem csak kigyógyítják a rákból, hanem felruházzák olyan képességekkel, amikkel szuperhőssé válhat. Wade belevág a kísérletbe, ám nagy árat fizet érte. A kezelőorvosa egy bizonyos Ajax (Ed Skrein) nevezetű fickó addig kínozza, amíg végbe nem megy a mutáció, mellékhatásként viszont a bőre eltorzulttá válik. Megszökve a laborból rádöbben, hogy konkrétan sebezhetetlené vált, nem képes belehalni egy sérülésbe sem, ezért már csak egy célja maradt, hogy felkutassa azt a nyomorultat, aki ezt művelte vele.
Első hallásra ez egy bosszúálló, megtorló film, és nagy vonalakban az is. A főhős megkeresi az ellenségét, megmenti a csajt és kész, happy end, nincsen túlbonyolítva a történet. Nincs benne nagy csavar, meglepetés. De akkor mi teszi 2016 tökéletes nyitófilmjévé szuperhős fronton? A tálalás. Deadpool karakterével körülbelül öt éve találkoztam először, amikor egy kedves ismerősöm (köszi Róka!) bemutatta nekem. Pontosabban egy képregényét, amiben egy földönkívülit letüsszent, az meghal, majd emiatt kirobban egy világok közötti háború, amit a Bosszúállók segítségével nagy nehezen, de megoldanak. Már akkor és ott is kiderült számomra, hogy Deadpool nem hétköznapi eleme a szuperhős brancsnak. Hatalmas pofája van, mindenből viccet csinál, amiből csak lehet, úgy oltja az embereket, mintha kötelező volna, és ami a legjobb, hogy ő tisztában van vele, hogy egy képregény figura, jelen esetben, hogy filmhős, és erről sokszor meg is emlékezik, áttörve a negyedik falat, és sokszor ezek a legütősebb poénjai. Na, de vissza a filmhez.
Már a kezdés sem minden napi. In medias resel indítunk, tanúja lehetünk a filmtörténelem egyik –hanem a legjobb – film eleji stáblistájának, aztán csak így belepottyanunk egy autósüldözés kellős közepébe. Ha már itt tartunk: Lehet, hogy kevés filmet láttam –pedig nem–, de valahogy a Deadpool összes akciójelenete, annyira jól megkoreografált, mind az üldözős, mind a harci jelenetek, hogy tátva maradt a szám. Persze az is közrejátszhat, hogy a film nagyon bevállalós. Fröcsög a vér, agyvelő, a csávó, aki felkenődik a közlekedési táblára, és sorolhatnám, tehát akad erőszak és vér bőven, ami nem is maradhat ki egy ilyen filmből. Ekkor jöttem rá, hogy mi hiányzott nekem az eddigi szuperhősös filmekből. A vér. Nem ennyi, de mindenképp több kell, mert nem igaz, hogy megakadályoznak két világvégét, és senkiből egy csepp vér ki sem folyik sehol, –kis túlzással. Szóval a Deadpool nem cicomázza ki a dolgokat, nem szépít, nem családbarát, esti matiné, és ezt nem féli odadörgölni a többi film orra alá, persze csak utalások formájában, amit imádtam. Főleg az X-meneket alázza, mert megteheti. A filmben szereplő két X-men, Kolosszus (Stefan Kapicic), és Negaszónikus (Brianna Hildebrand) a fő célpontok. Kolosszus amolyan lelkiismeretként kering Deadpool körül, Negaszónikus meg csak ott áll és rágja a rágóját. Nem mondom, hogy nem kellettek bele, mert emelték a színvonalat az tény, meg adtak Deadpoolnak még két viccfelületet, de kb ennyi. Ettől függetlenül szerethetőek voltak, a film végi nagy harcban meg még hasznosak is.
Természetesen, ahogy azt az előzetesek alapján mindenki várta, a film legnagyobb erőssége egyértelműen a poénok, Deadpool be nem álló szája, ahogy olt mindenkit, a nézők pedig úgy röhögnek, hogy szinte nem is hallják a soron következő viccet. Ami pedig érdekes, hogy azt hittem el lesz túlozva, pedig nem. Bár volt egy pillanat, ahova én már nem raktam volna még egy viccet, de ettől eltekintve azt hiszem pont jól lett eltalálva az arány, ugyanis az ütős poénok mellett a Deadpoolnak van pár kifejezetten drámai és érzelmes jelenete. Meglepő mi? Amikor rádöbben, hogy rákos, vagy amikor tépelődik, hogy felkeresse-e Vanessát, vagy sem. A vicctenger közepén igazán jóleső kis szigetek az ilyenek, és ezektől picit komolyan tudjuk venni a filmet, de nem túlzottan. A Deadpool egyik titka, hogy nem kell komolyan venni halálosan, persze, ismétlem azért az egészet elöntő hahotázási hullám mögött van tartalom, nem egy két órás stand up comedy az egész, aminek nagyon örültem.
A fő gonosz, pont olyan, amilyennek lennie kell. Képessége, hogy nem érzi a fájdalmat, tehát a Deadpoolal való harca kicsit olyan volt, mintha halhatatlan küzdene halhatatlannal, de Deadpool azért picit előnyben van. Ajax undorítóan kegyetlen, az a gyomorforgató kategória, amitől igazán jelentőségteljes, és bár tudjuk mi lesz a végkimenetel, mégis komolyabban megrémített, mint mondjuk a dalolászó Ultorn tavaly…
A színészi játékkal nem lehet bajom. Ryan megtalálta a karakterét. A Zöld Lámpás bakfist egyértelműen kijavította itt. Hal Jorden egy hasonló idióta, pofozógép volt, de Wade Wilson messze elsöpri, és látszik Ryanen, hogy sokkal jobban élvezi is a karaktert. Sikerült vele azonosulnia, és úgy érzem jó sokszor a bőrébe fog még bújni. Kedvese Vanessa pedig tényleg nem az a megmentésre váró királylány, akiket más mozikban láttunk. Kemény élete megkövetelte tőle, hogy ő is kemény legyen, és ne ijedjen meg. Nem kezd pánikolni, nem hisztizik, erős nő, akit végül megmentenek, de nem viselkedik úgy, mint akit meg kéne.
Összegezve: Elmondható, hogy felejthetetlen élmény volt, mindenképp újranézős, hiszen jó pár viccről lemaradtam, miközben az előzőn röhögtem, így egy újabb alkalom biztosan tartogat új vicceket, sőt talán még pár easter egget is. Mint mondtam, aki ügyes az két hahotázás között elő tudja ásni az érzelmesebb, valóban romantikus oldalát a filmnek, mert van neki, ettől tökéletes akár Valentin napra is. A látvány kifogástalan, a párbeszédek pörgősek, jól meg vannak írva, ahogy az összes vicc is. Különösen tetszett, hogy szét lett szedve a cselekmény, ide-oda ugrál, de nem zavaróan, tökéletesen összeáll a kép. Aki pedig eddig csalódott az elcsépelt szuperhősökben, az most egy igazán kellemes vérfrissítőnek lehet szemtanúja. A szinkron pedig meglepően jóra sikerült, érdemes adni neki egy esélyt. Ja, és egy jó tanács a végére: maradjatok ott a stáblista után, mert, Chimichanga!
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback