Ha egy sorozat a kvázi-főszereplő szisztematikus kínzásával vonja be a nézőket, ott már komoly bajok vannak.
Egy tömeges autóbalesetet követően Meredith kettesben marad az egyik vizsgálóban egy sebesülttel, akinek éppen az imént volt rohama. Azonban amíg Grey hátat fordít a betegnek, az magához tér, és a roham utóhatásaként fellépő, hirtelen agresszió miatt Meredith-re támad, aki súlyosan megsebesül, és egy időre a hallását is elveszíti. Az epizód fennmaradó harmincöt perce másról sem szól, csak hogy Meredith próbálja feldolgozni ezt a traumát.
Az epizód tényleg mindössze a fenn leírtakról szól, amin kívül mindössze csak pár dolog történik a háttérben: Ameliának bűntudata van, amiért Meredith hívta őt konzultációra, de ő sértődöttsége miatt nem ment; Penny szerez pár jó pontot, amiért kiáll Meredith mellett; April és Jackson pedig válik (végre!). De tényleg ennyi, semmi több.
Ha nagyon értelmezni akarnám ezt a részt, akkor azt mondanám, hogy amolyan „Emmyre írt” – nagyon úúú, meg ááá, ráadásul Denzel Washington rendezte, és jó sok szenvedés, meg művészi jelenet van benne – esküszöm, úgy tizenöt perc másról sem szól, csak hogy Meredith rémülten néz ki a fejéből, mert nem hall semmit, közben meg ide-oda tologatják a hordágyon, műtik, meg egyebek, miközben az arcán halványodó zúzódásokból lehet tudni, hogy múlik az idő.
Nem szeretem Meredith-t, ezt azt hiszem párszor már kifejtettem, és talán ezért nem is tudtam vele igazán együtt érezni ebben az epizódban. Meg azért sem, mert valahogy az egész borzalmasan hatásvadásznak tűnt, meg azt se felejtsük el, hogy messze nem ez az első alkalom, hogy Meredith nagy betűvel Szenved, és bizony egy idő után a közönség ebbe beleun (pláne én). Meg ha már a szenvedésnél tartunk: tudom, hogy a magyar irodalom 90%-a erről szól, de eljuthatnánk már arra szintre, hogy beismerjük, nem kell minden karakternek feltétlenül szívnia ahhoz, hogy egy „irodalmi” mű – lett légyen az regény, novella, film, sorozat, stb. –, hogy az az alkotás művészi értéket képviseljen.
Az egyetlen pozitívum talán az egész epizódban az volt, hogy ismét előkerültek Meredith gyerekei – tehát élnek, nem lettek elrabolva, Meredith nem adta őket örökbe, vagy adta el őket rabszolgának (miután olyan gyakran láttuk őket ebben a szezonban, már komolyan kezdtek felmerülni bennem ezek a lehetőségek), bár azt azért kicsit sajnálom, hogy lecserélték a Zolát alakító kis színésznőt – az eredeti kislány sokkal cukibb volt. Ezen felül még jó pontot kap Alex, aki valahogy továbbra is a sorozat egyik legnormálisabb karaktere, a hülyeségei ellenére is.
Szóval így állunk. Jó, művészi epizód, ami majd tuti kap pár díjat, meg talán összehoz egy Emmy-jelölést Pompeónak, viszont engem olyan szinte hidegen hagy, hogy az már szomorú. Persze az utójáték az lesz, hogy kívülről Meredith elér egy katarzishoz, aminek nyomán megbocsát az ellene vétkezőknek, belül azonban rendesen szenved majd, mert Ő Sosem Lehet Boldog, különben bedől a sorozat. Na, mindegy, inkább mára befejezem a sorozat szapulását, és inkább megyek és elgondolkodom rajta, ugyan mi a francért nézem én még mindig ezt?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
