Ne bántsátok Peggyt!
Wilkes rájön, hogy az antianyag reagál rá, sőt, be is tudja olvasztani magába – és attól a kevéstől, amit Jane Scott szövetmintájából nyert, pár másodpercre testet öltött. Ezért hát megszületik a terv, hogy Peggyék visszalopják Jane Scott testét, hogy kinyerjék belőle az antianyagot – csakhogy Whitney Frost megelőzi őket. Peggyéknek azonban sikerül kihallgatnia a nő következő tervét: Whitney még több antianyagot akar teremteni, amit csak úgy tehet meg, ha pontosan megismétli azt a kísérletet, ami először létrehozta a matériát. Ehhez azonban egy atombombára van szüksége, méghozzá nem is akármilyenre: arra, amit a Roxxon gyártott az Isodyne-nak, azt viszont a Roxxon raktárában őrzik. Így hát mind Peggyék, mind Whitney-ék ráállnak a feladatra, hogy ellopják, illetve hatástalanítsák a bombát. A küldetéshez Peggy, Jarvis és Souza Rose és Dr. Samberly (Matt Braunger), még Whitney egy régi, és nem éppen legális ügyletekben utazó barátja segítségét kéri. Mindeközben Souza végre eljut odáig, hogy megkérje Violet kezét.
Azt előre szeretném leszögezni, hogy az Agent Carter egyre távolabb és távolabb kerül a realitás talajától. Jó, persze, vágom én, hogy egy képregényen alapuló sorozatról van szó, de most arról beszélek, hogy amíg az első szezonban felmerülő sci-fi jellegű dolgokat a laikus néző józan ésszel felfogta (igen, van az a gáz, meg igen, létezhetnek olyan emberek, akik ilyen szinten képesek irányítani az emberi agyat), addig a második szezon néha annyira légből kapott dolgokkal áll elő, hogy az ember simán rábólint, hogy ez így kicsit hülyeség. Például kicsit a mágia/fantasy felé húz már az, hogy miután magába szívja a darabka antianyagot, Wilkes egyszerűen csak tudja, hogy hol van Jane Scott teste. Erről ennyit.
Az eheti rész legnagyobb erőssége egyértelműen Peggy furcsa kis akciócsapata volt, és az alkotók nem is mulasztották el rendesen kihangsúlyozni, hogy mennyire furcsa már, hogy Rose és Samberly is velük megy. Amúgy meg éljenek a csajok, mivel Rose gyönyörűen bemutatta, hogy nem szabad ítélni a külső alapján, és hogy ő is talpraesett ügynök, akinek meg sem kottyan kiiktatni pár ellenfelet. Samberly már kevésbé volt toppon a terepen, és bár azért volt, hogy neki köszönhette a csapat az irháját, azért nem kevés galibát is okozott.
A furcsa kis csodacsapat ellenére azonban Peggy legjobb jelenete egy magánakció volt – be kellett ugyanis lopakodnia Hugh Jones (Ray Wise), a Roxxon vezérigazgatójának irodájába, hogy ellopjon onnan egy kulcsot, amivel bejuthattak oda, ahol az atombombát őrizték. Maradjunk csak annyiban, hogy a kulcs nem éppen ott volt, ahol Peggy arra számított, és emiatt többször is emlékeztetnie kellett önmagát, hogy éppen a világot menti meg, de végül Jones húzta a rövidebbet.
Whitney-t még mindig imádom, mint karaktert, azt viszont egyre tisztábban lehet látni, hogy kezd begőzölni (mondjuk ezzel nincs semmi baj, csak érdekesebb lesz tőle a csaj). Az is egyre jobban kezd kikristályosodni, hogy bizony valóban Whitney a főnök a kapcsolatban, és hogy Calvin kezd félni a nejétől, de azért mégiscsak követi, mert… hát, igen, mert fél. Viszont Whitney régi ismerőse, a bűnöző Joseph Manfredi (Ken Marino) is rettentő érdekes karakternek ígérkezik, aki, biztos vagyok benne, rendesen fel fogja még kavarni a dolgokat.
És akkor reflektálva a nyitóbekezdésemre: miért kell bántani Peggyt, miért?nem szenvedett már eleget a csaj? Viszont le a kalappal, mert hiába tudtam, hogy úgysem lehet semmi baj – hiszen tudjuk, hogy megéri az ezredfordulót –, azért párszor az epizód folyamán megállt bennem az ütő. De ha már a női karaktereknél és azoknál tartunk, akik bántják őket: szegény Violet! Na, ő aztán tényleg az, aki senkinek sem ártott, mégis ő szív (pedig milyen aranyos! A lánykérésénél is olyan édes volt). Azt viszont meg kell hagyni, hogy az epizód végén remekül kezelte a helyzetet, amitől csak még nagyobbra nőtt a szememben.
Viszont azért had említsek meg pár dolgot, amit hiányolok mostanában: hol van Mrs. Jarvis? És Howard? És Dottie? És Jack? Belőlük többet akarok!
Nem azt mondom, hogy teljesen lehengerelt az epizód – mert nem is –, viszont voltak benne érdekes és vicces dolgok, és azt hiszem, szépen haladunk a tetőpont felé, bár az továbbra is aggaszt kissé, hogyan fognak ezek a magánakciók beférni a hivatalos (SSR, FBI, stb.) keretek közé. De addig is kíváncsian várom, hogy mit hoznak még ki ebből az írók.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
