Hát ez a szezon is véget ért, jó sok kacajt és rengeteg őrültséget hozott, és pontosan úgy zárult, ahogy arra számítani lehetett.
Sztori szintjén a két epizód nem hozott sokat: a valenciai és hortensiai seregek csatára készülnek – az előbbi oldalon Gareth-nek kétségei vannak Madalenát illetően, de harcolni akar, az utóbbi oldalon pedig Isabella próbálja lelkesíteni a gyakorlatilag halálra ítélt, szedett-vedett sereget. Pont, ahogy megindul a csata, megérkezik Galavant és Richard, és ők is belevetik magukat a harcba, csakhogy Wormwood a D’DEW segítségével ellenük fordítja a zombisereget. Mind a valenciai, mind a hortensiai sereg beszorul a várba, mikor is megérkezik Sid, nyomában a második szezon szereplőivel – az Elvarázsol Erdő vendégeivel, a kalózokkal, az óriásokkal, a törpékkel, és Jubilee hercegnő társaságával –, ami ismét megfordítja a harc állását.
Egyvalamit előre le kell szögeznem: ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Márpedig ennek a táncos-éneklős bagázsnak nagyon nem mennek a harci jelenetek, pedig ezekből most volt bőven: kaptunk „nagy” csataszcénát, Isabella megküzdött Madalenával, Richard Wormwooddal. A kardozós jelenetek nevetségesen gyengék (mondjuk lehet, ez is volt a cél), és egy percre sem lehet őket komolyan venni, de például Madalena és Isabella harcánál a vágással is volt némi probléma. De nem tudom eleget ismételni, amit ezzel a sorozattal kapcsolatban már többször is mondtam: mindezt baromi könnyű neki megbocsátani, mert itt nem ez a lényeg, és mert legalább ha vacakul megy valami, azt viccesen csinálják.
A történetvezetést illetően még annyiba belekötnék, hogy bár visszahozták az alkotók a Séfet és Gwynnt, a két karakternek nem sok funkciója volt. Persze, aranyosak és viccesek voltak – a kis loser drágáim, hát persze, hogy a csatatér közepére építették a házukat –, de a jelenlétük színtiszta fanservice volt, semmit sem tettek hozzá a sztorihoz. Roberta is feltűnt ismét az utolsó rész végén, és az ő szerepköre sem lépte túl a „Richard párja” kategóriát – vagyis továbbra is csak a Richardhoz fűződő kapcsolata határozza meg, semmi más, ami kicsit azért idegesítő –, de legalább ő is aranyos volt, és sikerült pár jó poént becsempészni az epizódba általa.
Ami pedig minden egyebet illet – imádtam.
Az alkotók továbbra is betegek, úgyhogy volt itt minden őrültség: kis visszakacsintás az első évadra Richard drámai beszédén keresztül, zenés „mi történt eddig?” az udvari bolond által a seregek előtt, utalgatás a Trónok harcára, a negyedik fal szisztematikus lebontása („Nincsen kaszkadőrünk?” és „Nem tudtunk senki felismerhetőt megfizetni”), és gyakorlatilag minden eszement dolog, amit az ember csak el tud képzelni. Ja, és természetesen az egész sorozat legvidámabb, legpattogósabb, legcukibb dala a fekete mágiáról szól, mert miért is ne.
Lezárás tekintetében az alkotók ezúttal nem éltek olyan dühítő cliffhangerrel, mint tavaly – de azért teszem hozzá, nem szalasztották el, hogy elsüssenek ezzel kapcsolatban egy poént –, hanem, gondolom nem igazán bízva az újabb berendelésben (bár abban tavaly sem nagyon lehetett bízni, aztán tessék, szerintem még nagyobb büdzsét is kaptak), szép masnit kötöttek mindennek a végére. Megvolt a boldog befejezés, a rosszfiú kipurcant, volt esküvő, és a koronák is visszakerültek a megfelelő fejekre. Viszont azért az írók meghagyták a folytatás lehetőségét is – egy kis jelenetben bemutatták, hogy mire készül most Madalena, Gareth és Sid térfelén is könnyen folytatható a sztori, és most őszintén, mindenki mást is simán vissza lehet hozni, és a záródalt éneklő szerzetes is kifejtette, hogy előfordulhat, hogy még visszatérnek – úgyhogy innentől kezdve tényleg minden csakis a csatornán múlik.
Akár lesz harmadik szezon, akár nem, egy dolog biztos: végtelenül hálás vagyok ennek az eszement bandának, amiért összehozták ezt a csodás, szarkasztikus, negyedik falat lebontó, ok nélkül éneklős, valóságtól elrugaszkodott agymenést. Éljen Galavant!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.