Koppenhága, 1926. Einar Wegener (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) szerető házastársként élik a mindennapjaikat. Feltörekvő festőművészekként keresik a kenyerüket. Einar csodálatos tájképeivel halmozza a sikereket, azonban Gerdának még bizonyítania kell, aki inkább a portrékat kedveli. Egy napon Gerda ráveszi férjét, hogy öltözzön nőnek egy portréjához, amit hamar be kell fejeznie, hogy elvihessen bemutatni. Ekkor kezd el valami változni Einarban. Rájön, mennyire jól érzi magát a puha, csinos kelmékben, milyen jóleső érzés felvenni egy harisnyát, egy csinos cipőt, milyen jó kisminkelve tündökölni. Ez az érzés odáig fajul, hogy végül Einar már nem lesz képes elviselni önmagát férfiként és az első ember lesz, akin nem változtató műtétet hajtanak végre, hogy lelke igazi testet öltsön.
Az első szó, ami eszembe jut erről a filmről, hogy döbbenetes. Nem a színészek bálványozásával kezdeném, mert az szerintem egyértelmű. Sokkal fontosabb az emberi bátorságról beszélni, amit Einar képvisel — de talán Gerda kitartása még inkább lenyűgözőbb. Sajnos sok ember életében lép fel olyan probléma, amikor belenéz a tükörbe és azt mondja, ez nem én vagyok, az az ember, aki visszanéz rám, nem is hasonlít ahhoz, aki a lelkemben él. Ebből indulnak problémák, és odáig képesek elfajulni, hogy sokan a műtőasztalra fekszenek. A lélek annyira szenved a testben, hogy nyughatatlanná válik, és képes az életét is kockára tenni, csak, hogy megnyugodhasson. Einar, vagyis inkább Lili – hívjuk innentől így – eltökéltsége, és bátor harca önmagáért, minden hasonló embert buzdíthat a változásra, nem feltétlen csak olyanokat, mint ő maga. Bátoríthatja azokat is, akik mondjuk, egy kis plusz túlsúlytól akarnak megszabadulni, de azokat is, akik nem merik felvállalni önmagukat, legyenek bármilyen beállítottságúak, vagy ha egyszerűen csak jellemről, vallásról, vagy bármiféle nézetről beszélünk. Lili önmagunk felvállalására tanít. Nem hazudhatunk magunknak a végtelenségig, mert előbb utóbb, a tükörbe nem leszünk képesek belenézni.
Lili alakja is megfogott, de az igazán lehengerlő mégiscsak Gerda volt, aki tűzön vízen keresztül ment a férje után, még ha egy idő után már csak tényleg Liliként látta. Hálás neki, amiért felpörgette a karrierjét, de volt egy momentum, amikor megbánta, hogy nőnek öltöztette, de úgy vélem Lili, akkor is rádöbbent volna, hogy ő valójában nő, nem kellett volna hozzá Gerda segítsége, ez csupán felgyorsította a folyamatot. Azonban Gerdának sikerül levetkőznie a megbánást, és a jelenre koncentrálva mindig az előtte lévő problémát igyekszik megoldani. A legmegdöbbentőbb viszont mégis az a szeretet, amit a férje iránt érez, miközben látja, hogy nővé alakul, nem tudja elhagyni, vagy egyszerűen félretolni őt az életéből, még akkor, sem amikor egy másik férfival látja összejárni. Megpróbálja meggyógyítani, de végül neki is be kell látnia, hogy a férfi lelkében igazából nő. És elfogadja, ő maga mondja ki, és ez bámulatos. Nem arra fókuszál, neki mi lenne a jó, persze volt egy jelenet, amikor kiakad, és visszakövetelte a férjét, hogy rá van szüksége, de ez természetes. Azonban még a műtétre is elkíséri, ott van mellette az utolsó pillanatig, ezért pedig végtelen nagy tisztelet jár érte, mert bebizonyította, hogy a szeretet nemtelen, semmiféle körülmény nem képes befolyásolni, ha igazán szívből jövő.
A történetet nem kell hosszasan ecsetelni, mert a drámát és a történések mélységét, a karakterek közti érzések adják. Ha visszagondolok nincs túl nagy cselekmény, nincsenek nagy, izgalmas és monumentális jelenetek. Letisztult, jól kidolgozott párbeszédek, a lelkünket felrázó arcok és érzelmek viszont annál több. Az egyik legmeghatóbb, amikor a nagy operáció előtti éjjel Lili elköszön Gerdától és zokogni kezd. Ott összejön a film összes érzelme és egy arcon tükröződik bánat, mérhetetlen félelem, meghatottság, megnyugvás, izgatottság, minden, ami addig Lili lelkét gyötörte kifakad belőle és szenzációs. Látni, hogy egy embert mennyi érzés kerítheti egyszerre hatalmába, mennyi minden lakozik benne, és milyen őszinte, milyen átható a szenvedés, amitől megszabadulni készül.
Az igazán érdekes még, ahogy Lili és Gerda, hogyan viszonyul egymáshoz, miután rádöbbennek, hogy Lili mégiscsak létezik. Lili továbbra is szereti Gerdát, attól függetlenül, hogy egy férfival képzeli el az életét, valahogy még mindig ragaszkodik Gerdához, habár már nem tudja megadni, amit szeretne. Gerda is szintén így tesz, igazán nem tud elszakadni tőle, még ha belátta, a férfit, akit szeretett elveszítette. Helyette kapott egy igazán jó lelkű nővért, vagy barátnőt, és nem lehet könnyű feldolgozni ezt, nem is csoda, hogy Gerda másnál keresi a vigaszt, de azt is eleinte csak félve, mert még mindig ott van benne, hogy ő feleség, nem csalhatja meg a férjét, de aztán sikerül megbarátkozni a gondolattal, és belemegy.
A film valami gyönyörű. A díszletek, a ruhák, a tájképek, a kamerabeállások, a fények, mind csodásan felvettek. Néha az volt az érzésem nem egy filmet nézek, hanem valaki emlékképeit bámulom, és már már kellemetlen közelségből. Nem túlzok, ha, azt mondom a fim mindent megmutatott, ami fontos volt, főleg Lili átalakulásának folyamatai voltak döbbenetesen kihangsúlyozva.
És akkor jöjjenek a színészek. Amit Eddie Redmayne művel, arra keresve se tudnék szavakat találni. Precíz, pontos, elfelejtetteti velünk, hogy ő az, olyan tökéletesen veszi magára a szerepet, arról nem is beszélve, hogy Liliként szebb és nőiesebb, mint jó pár nő, akit ismerek s ez nagyon groteszk. Alicia Vikander szintén zseniális. Minden gesztusa annyira őszinte, annyira hihető, hogy pillanatok kellenek csupán, hogy azonosulni tudjunk vele. Akit még ki kell, emeljek az Matthias Schoenaerts, aki régi jó barátjukat játssza a házaspárnak és mind Gerdát, mind Lilit támogatja. Matt nagyon jól átadja azt, amit a karakter képvisel, a teljes és őszinte együttérzést és az elfogadást. Nem utálkozik, nem veti meg Lilit, amiért más akar lenni, elfogadja és támogatja, mindkettejüket segíti, még ha gyengéd szálak is fűzik Gerdához a vége felé, ami szerintem nem probléma, hisz Gerdának is valahol, valakinél vigaszra kell lelnie, amit Hans megadhat neki.
Összefoglalva, csodálatos élmény volt, annál is, inkább mert, olyan előadást sikerült kifognom, ahol nem, hogy szinkron nem volt, de felírat se, így sikerült az angolt is gyakorolni, és a színészek eredeti hangja is ráadott az élményre. Mindenkinek ajánlom, szerintem kötelező darab, talán valamit meg tud még mozgatnia a mai eltorzult lelkű, elfogadást, szeretetet, meg jószívűséget nem ismerő emberekben. Mindenképpen kell hozzá egy alap érzelmi intelligencia szint, mert a tizenöt éves facebook által kiszívott agyú fiatalok nem hiszem, hogy éretni fogják sajnos, bár talán egy próbát megér, hátha látva néhány igazi érzelmet a vásznon elindul bennük valami. Aki pedig egy kis útmutatásra vágyik, annak meglesznek a válaszai főleg, ha önmagát keresi. Teljesen mindegy mi lakozik bennünk, azt merjük megmutatni. Nem élhetünk a halálig bezárkózva egy maszk mögé búja, amit elfogad a társadalmunk és a körülöttünk levők. Amit szeretünk, azt mutassuk ki, merjük, a világ elé tárni mindazt, ami alkot bennünket, ha másra nem is, Lili példája erre adjon bátorságot mindannyiunknak!
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback