Wilkes még mindig unalmasan tökéletes, viszont Thompson szála szépen gubancolódik, maga a show tündérien csinál poént magából és az egész Marvel-univerzumból.
Megindul a nyomozás a laboratóriumban történt robbanást illetően, a nyomok pedig szinte rögtön arra mutatnak, hogy Dr. Wilkes orosz kém volt – Peggy azonban tudja, hogy csak az események mögött állók próbálják bemártani a férfit. Miután ő maga nem sokat tud a zéróanyagról, Peggy úgy dönt, felkeres egy szakértőt – mármint Howardot. Az idejét éppen filmezéssel elütő Howard ugyan a zéróanyagról nem sokat tud mondani Peggynek, az ügynöknő azt viszont megtudja tőle, hogy a nyakkendőtűn lévő jel az Arena Klubé (ami, mi nézők tudjuk, a HYDRA egy alszervezete lehet), ahová már évek óta próbálják Howardot is beszervezni, ám mivel nincsenek ott nők, a férfi nem állt kötélnek. Most azonban Peggy eldönti, hogy márpedig ő be fog szökni a klubba, hogy bepoloskázhassa őket, mindehhez pedig szüksége lesz Howard és Jarvis segítségére. Mindeközben Whitney Frost próbálja titokban tartani, hogy ő is jelen volt a robbanáskor, ám ez nehezebbnek bizonyul, mint gondolta volna, Jack Thompson pedig Los Angelesbe utazik, hogy a fejesek kedvében járjon, de lassan rá kell ébrednie, hogy nem biztos, hogy jó malomra hajtja a vizet.
A harmadik részre szépen kezdenek alakulni a szálak, és közben lassan kezdenek összeállni a cselekmény: a háttérben az Arena Klub irányítja az eseményeket, amibe Whitney Frost egy cseppet belerondít, Thompsont próbálják mindebbe beszervezni, Peggy pedig nyomoz. A sztori kellemesen sokrétű, érdekes és lebilincselő, de nem követhetetlen, szóval összességében tökéletesen hozza azt, amit elvárok tőle – azonban még így is van pár dolog, amin még lenne mit javítani.
Kezdjük talán ott, hogy Dr. Wilkes persze él (mondjuk ezen senki sem lepődik meg), igaz, megragadt valamiféle testetlen állapotban. Maga a karakter továbbra is hidegen hagy, sőt, kicsit idegesít is, mivel úgy érzem, a pasi nem tud rosszat tenni, márpedig egy tökéletes karakter sosem jó. Igazából kicsit csalódtam is, mikor kiderült, hogy az orosz kém-vonal csak elterelés a rosszfiúk részéről. Az pedig, ahogy „visszahozták” kifejezetten bugyuta – az ál–sci-fi csúcsa (vagy mélye – nézőpont kérdése), de mindez legalább lehetőséget ad Howardnak, hogy sziporkázzon.
Az Arena Klubot övező sztori viszont kifejezetten tetszik. Jó volt, ahogy Peggy bejutott a klubba, és az egész címlapos csavar remekül működött – külön pont jár a nagyon finom felvezetésért, azért, ahogy a kvázi-fordulópontot gyakorlatilag egyetlen szóra építették fel. Ezen felül pedig egyre jobban érdekel, hogy pontosan mire számíthatunk még a klubtól, bár van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk mélyre menni az ügyben, mert az a HYDRA teljes bukásával járna, az meg tudjuk, hogy nem eshet meg – vagyis maximum ez az alszervezet bukhat el most ebben a szezonban, anélkül, hogy Peggy rádöbbenne, kik is az igazi ellenfelei. Viszont a kérdés akkor is áll: miért kellett Dottie-nak a tű, és miért ártja ebbe bele magát az FBI/HYDRA?
Ha pedig már itt tartunk: jár a plusz pont azért, hogy sikerült így bevonni a dolgokba Thompsont, és hogy továbbra is rettentő érdekes a karakter. Most kezd csak igazán kicsúcsosodni az, hogy Jack megragadt két oldal közt: aközt, hogy mit várnak el tőle (az egyszerű út), és hogy mit szeretne ő tenni (a helyes út). Az epizód végére értünk el csak igazán oda, hogy Jack kezd rájönni, lehet, hogy tévedett, és a rossz oldalnak segített, és innentől lesz csak igazán érdekes, hogy ezek után hogyan fog cselekedni.
Whittneyt továbbra is rettenetesen érdekesnek találom, és egyre jobban látszik, hogy ő a valódi lángelme, aki az eseményeket irányítja, férje pedig csak egy báb, akit mind Whittney, mind az Arena Klub bábként mozgat. Arra is kíváncsi leszek, hogy a jövőben mennyire fog bejátszani Ms. Frost történetszálába az, hogy továbbra is képernyőn akar maradni – egyáltalán ott akar maradni? Vagy mi a valódi motivációja? Hiszen ebben az epizódban az is felmerült, hogy visszavonulna, azt is megtudtuk, hogy máshoz is ért, viszont azt is tovább hangsúlyozzák a készítők, hogy nagy félelme az, hogy túlkoros lesz a mozihoz.
Külön öröm, hogy Howard ismét feltűnt, és hozza régi, csajozós, de zseni önmagát – maradjunk annyiban, hogy nem irigylem Jarvist, de annyi szent, hogy a képernyő ezen feléről Howard nagyon szórakoztató. A sorozat kicsit öngúnyoló humora, a finom, negyedik falat döntögető megjegyzései (bolondság képregényből filmet csinálni; Jarvis nem szeretne testetlen hangként megmaradni az idők végezetéig) pedig igazán megérdemli a tapsot.
Bár az Agent Carter második évada eddig nem mentes a hibáktól – bár Wilkes esetében én még várom a csavart –, azért összességében egész szépen teljesít: vicces, izgalmas, és jó sok kérdést vet fel. Remélem, ezt a színvonalat tartani is tudja majd a szezon végéig.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
