Az Oscar-díjas Alejandro Inárritu új, Oscarra jelölt filmje végre meghozhatja Leonardo DiCapriónak a vágyott díjat, és nem csak a hiteles, szó szerint húsba vágó játéka miatt, hanem azért is, mert A visszatérő úgy marcangolja szét a hősies amerikaiakról és elnyomott indiánokról kialakult hollywoodi kliséket, mint még semmi. Mégsem ajánlom mindenkinek: hosszú, nyomasztó hangulatú és (indokoltan) fröcsög benne a vér – ha gyenge a gyomrod, semmiképpen ne nézd meg, de ha nem zavar a vér, nem pörgős blockbusterre készülsz, plusz érdekel egy személyes dráma és egy történelmi konfliktus naturalista ábrázolása, akkor ezt a filmet neked találták ki.
Fontos már az elején leszögezni, hogy ez egy nagyon megosztó film, a mozitermek pedig zsúfolásig telnek azokkal, akiknek a trailer és az Oscar jelölés híre meghozta a kedvét – de a trailerből nem derül ki, hogy pontosan mire is számíthatunk. Először is, nézőként egy nagyon vad, naturalistán ábrázolt, küzdelmes világba kerülünk. A főhőst, akivel annyira kénytelenek vagyunk azonosulni, mintha ténylegesen a bőrébe bújnánk, szétmarcangolja egy medve (ami nekem fizikailag fájt), és az emberek, akár telepesek, akár indiánok, a legkegyetlenebb módokon cserkésznek be és mészárolnak le bárkit, aki az útjukba akad. Ez egy embertelen föld, Észak-Amerika legészakibb területe, ahol fagy, hó és sarki fény uralkodik. A látvány annyira gyönyörű, hogy a cselekményt sokszor a tájról készült állóképek szakítják meg – az ember nélküli vadon szépsége után pedig újabb mészárlás következik. Ráadásul olyan korba kerülünk, ahol farkastörvények vannak érvényben (vagy te tépsz szét előbb, vagy én téged), és ebbe az emberek is belevadulnak, ugyanúgy az amerikai és francia prémvadászok, mint az indián törzsek, akik sokkal inkább otthon vannak a „civilizált” fehér embernél, és a helyzeti előnyüket ki is használják.
A történet is onnan indul, hogy az amerikai prémvadászokat indiánok támadják meg. Csak jóval később derül ki, hogy a törzsfőnök a lányát keresi, akiről úgy hiszi, amerikaiak rabolták el. A prémvadászok mindenesetre menekülnek, mint akiknek az ilyen támadások mindennaposak. Vezetőjük az angol úriember-típusú kapitány, Andrew Henry (Domnhall Gleeson), a vadont és az indiánok földjét pedig csak egyik társuk ismeri jól: Glass (Leonardo DiCaprio), aki a félig indián fiával, Sólyommal (Forrest Goodluck) együtt utazik. A csapatban azonban van mégvalaki, aki azt hiszi, jobban ismeri a vidéket mindenkinél, és a túlélésen meg a személyes haszonlesésen kívül semmi sem érdekli, ő pedig John Fitzgerald (Tom Hardy). Nem nehéz felfedeznünk Glassban a jó embert, és Fitzgeraldban nem is csak a gonosz embert, hanem a tipikus szar alakot, aki nem igazán okos és nem is tenyérbe mászó, mégis sikerül mindenkit megtévesztenie, hogy aztán megpróbáljon meglépni a lehető legnagyobb haszonnal és legkevesebb fáradsággal.
Snow menekülés közben egy vadászat során életveszélyesen megsebesül – széttépi egy medve. Ez az első olyan jelenet, ami fizikailag fáj. A kamera Glass, azaz Leo arcában van szinte végig, halljuk a lihegését és minden egyes csont reccsenését, az inak szakadását. Nem tudunk nem azonosulni az ő szenvedésével és a későbbi személyes drámájával, mivel a kamera sokszor csak centikre van az arcától, amelynek minden rándulását, érzelmi és fizikai fájdalmát közelebbről látjuk, mint saját arcunkat a tükörben. Glass sebeit összevarják, és a csapat tovább viszi, de amikor a haldokló ember már hátráltatja őket, rábízzák néhány társukra, köztük Fitzgeraldra, hogy tartsanak ki mellette, és temessék el, ha eljön az ideje. Fitzgerald azonban csak tehernek érzi a magatehetetlen, Frankenstein szörnyére hasonlító Glasst, és meg akarja ölni, de Sólyom közbelép, hogy megvédje az apját, ezért a férfi megöli, később pedig hazugsággal ráveszi a megmaradt társát, hogy magára hagyják a haldoklót – kis híján el is temeti élve.
Glass pár nap múlva iszonyatos kínok árán elkúszik a fia holttestéhez, és ekkor megtudunk egy kicsit a múltjukról: Glass, az indián felesége és a kisfiuk egy faluban éltek, amit fehérek irtottak ki, és ekkor vesztette el a fiú az anyját. Főszereplőnk szeme előtt később a kritikus pontokon ők jelennek meg – a fia halála után pedig semmi más nem élteti, mint a bosszú Fitzgerald után. Csodás módon elkezd felépülni, és a vadonban minden támadást és természeti csapást kibír, miközben a prémkereskedők bázisa felé tart. Glass túlélése orvosilag és a józan ész szerint is lehetetlen. Ez a csoda a történetben: mintha isteni erő tartaná életben, amíg be nem teljesíti a bosszút. Út közben pedig mindenféle harcokba keveredik (ezek elég izgalmasra sikerültek), menekül és túlélési praktikákat mutat nekünk (ami szintén érdekes, főleg azoknak, akik szeretik például a túlélési taktikás dokumentumfilmeket). Így egy percét sem untam a filmnek, bár nem pörgős, hanem kifejezetten lassú folyású, de minden jelenetben lekötött az új nehézség, amit Glassnak meg kell oldania, hogy életben maradjon.
Két dolog fogott meg igazán ebben a filmben azon túl, hogy a medve általi széttépést és a lassú felépülést, a menekülést és a testi-lelki fájdalmat szó szerint a bőrömön tudtam érezni. Egyrészt a csoda-faktor nagyon jól működteti a történetet – ezért egy idő után már nem akartam megkérdőjelezni, hogy lehet, hogy Glass mindent túlélt, ami túlélhetetlen. Ő azt mondja, nem fél a haláltól, mert visszatért belőle, és ez teljesen igaz. Fitzgeraldnak is van egy története a kietlen, amerikai vadon legkevésbé sem misztikus „csodáiról”: az apja egyszer majdnem éhen halt az erdőben, és ekkor megtért Istenhez, aki egy jó kövér mókus képében jelent meg neki, amit le is vadászott. Kiderült tehát, hogy Isten egy mókus (azaz mikor mi, attól függően, hogy mit teszünk a túlélésért). Glass túlélési harcában ugyanígy a legegyszerűbb, életmentő apróságok jelentik a csodát – nyers hal, a medve prémje, ami majdnem megölte, egy farkasok által szétmarcangolt bölény maradéka –, szinte bármi.
Glass mintha a végzetét teljesítené be, és miközben gyilkol, segít is azoknak, akiknek tud. Nagyon emberi karakter lett ő, pofonegyszerű motivációval a bosszúra, de tökéletesen átélhető fájdalmakkal. Leo ezért az alakításért most már igazán megérdemelné az Oscart – ha most nem kapja meg, akkor soha, de tényleg: minden arcrángása, tekintete, mozdulata és hörgése hiteles. A második dolog, ami megfogott, az, hogy a film nem foglal állást sem az amerikaiak, sem az indiánok mellett. Nincs morális üzenete, hanem csak megmutatja, hogy mennyire embertelen körülmények uralkodtak az Egyesült Államok történelmének „hőskorában.” A film pedig végül olyan élményt nyújt, mint amit akkor érzünk, ha valakit szenvedni látunk, mégsem tudjuk elfordítani a fejünket. Inarritu még akkor is odafordítja, amikor a látvány elől a popcornunkba temetkeznénk (amit egyáltalán nem ajánlok, mert a medvetámadás után végleg el fog menni az étvágyad). Üres gyomorral és erős idegrendszerrel viszont erősen ajánlom.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
