Az utóbbi időben már eléggé kiütközött az a felállás, hogy én kapom a harcos/véres olykor humoros sorozatokat itt a Challenge berkein belül, Cathy meg dúskál a romantikus sorozatokban. Na ez a jég most megtörik, ugyanis én is előkapok a cilinderből egy olyat, ami romantikus, misztikus és hárem, de mégsem az. Jöjjön az Ah, Megami-sama! (vagy angolosan Ah, my Goddess!), avagy kívánj magadnak egy istennőt és kapásból kapsz hármat.
Na, ilyen isteni szerencse érte a kis lúzer Morisato Keiichi-t, aki egy telefonos beszélgetés – és egy ott kimondott kívánság okán – szinte azonnal szembetalálja magát Belldandy-val, aki faját tekintve istennő, foglalkozását tekintve meg attól a pillanattól fogva Keiichi barátnője. A fiú persze kiakad, de annyira még sem zavarja a helyzet (legfeljebb annyiban, hogy nem maradhat így többé a fiúkoliban), egészen addig, amíg fel nem tűnik Urd és Skuld, Belldandy testvérei, valamint még egyéb más démonok és angyalok, hogy túlzottan is felrázzák szegény fiú életét.
Hát igen, nekem is végre egy olyan sorozat ahol harc nem sok van, romantika és humor pedig sokkal több – de harc nélkül tuti megvesznék. A legfőbb humorforrás a sorozatban az, hogy Keiichi nem tud mit kezdeni a lányokkal (Belldandyval elsősorban), és magasabb szinten a saját érzéseivel sem – amit az eléggé szeduktív Urd ki is használ, persze csak a húga érdekében. Skuld a nővérkomplexusos, pasi eltávolító szerepét tölti be az idő nagy részében, de hosszútávon már nem zavarja nővére szívének szottya.
Na igen, a szereplők nem a legeredetibbek, ennek ellenére rendkívül szerethetőek, de egy közülük nagyon is furcsa a számomra: és ez maga Belldandy. Istennői lét ide vagy oda, én valahogy nehezen tudok elképzelni egy olyan személyiséget mint ő, abban a formában, hogy ő a megtestesült kedvesség: nem haragszik, nem mérgelődik, nagyon ritkán gurul be – de akkor is csak azért használja az erejét, hogy Keiichin segítsen – egyszóval egy ilyen ultimate good karakter. És nálam sem azzal vana gond, hogy nincs jól megalkotva, nem Kōsuke Fujishima a lehető legjobbat hozta ki a középső istennőből – csak a jelleme már egy bizonyos szint felett eléggé hihetetlen.
Aztán jön a fentebb megsúgott háremcímke is, de nem is: az Ah, my Goddess! az egy négyzetméterre jutó hölgyek arányában Keiichi körül bizonyos szintig hárem, ám mivel csak Belldandy akar tőle komolyabb dolgokat, így sok férfinéző hamar a falba veri a fejét. Attól meg egyből felgyógyulnak amikor pl: Urd fürdőt vesz, a loli szerelmeseinek ott van Skuld, meg aki a sötét oldalt szereti annak ott lesz a démon Mara, vagy a szimpla szemét fúria Sayoko. Férfi karakterekből meg nem sok van és abból is csak egy vagy kettő a lényegesebb Keiichi mellett.
Minden kisebb hegét beleszámítva is csak azt tudom mondani, hogy em véletlenül szeretik sokan ezt a sorozatot: aranyos a történet, a szereplők szerethetőek , a dalok azok valami gyönyörűek (nem csak az op/end, hanem amit a hölgyek énekelnek) akárcsak a felújított grafika is. A szinkron is remek, bár Keiichi hangja néha elviselhetetlen, főleg amikor kiakad vagy megijed.
Két kezemen és lábaimon sem tudnám megszámolni, hogy hány romantikus animét/mangát ismerek, de egykezemen megtudom azt számolni, amit szeretek vagy jónak tartok ezek közül, és az Ah, my Goddess ezek között van. Aranyos, vicces nem fűtik nagy célok, csak annyi, hogy örömet akar adni.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback