Carter ügynök ismét akcióban, ráadásul ezúttal Los Angelesben – új barátok, új ellenségek, de a stílus a régi.
Egy remekbeszabott módon megkoreografált akció során sikerül letartóztatni Dorothy Underwoodot (Bridget Regan) – aki igencsak megszerette Peggy (Hayle Atwell) stílusát –, azonban a kihallgatás félbeszakad, amikor Peggyt váratlanul elhívják. Ugyanis időközben Souza (Enver Gjokaj) vette át a nyugati parti iroda vezetését, ám alig rendezkedik be, a vállára szakad egy gyilkossági ügy: egy sorozatgyilkos legújabb áldozata egy teljesen befagyott tóból kerül elő (Los Angeles közepén), ami miatt a hatóságok kénytelenek bevonni az SSR-t. Souza erősítést kér a New Yorkiaktól, Thompson (Chad Micheal Murray) pedig kihasználja az alkalmat, hogy egy időre megszabaduljon Peggytől.
Los Angelesbe érkezve Peggy Howard Stark házában, Jarvisékkal száll meg – egy flamingóval egyetemben –, amíg Stark maga éppen legújabb hódítását hajkurássza. Carter persze nem ül sokáig a babérjain, hanem rögtön nyomozni kezd Souzával – a nyomok a billiárdos szenátorjelölt Calvin Chadwickhez (Currie Graham) és mozisztár felségéhez, Whitney Frosthoz (Wynn Everett) vezetnek, pontosabban az ő energiafejlesztéssel foglalkozó vállalatukhoz. Bár Peggyék először akadályba ütköznek a nyomozás során, az ügynöknő belóg a kutatólaborba, ahol találkozik a megkapó fizikussal, Jason Wilkesszal (Reggie Austin), aki még a segítségére lehet.
Elmondani nem tudom, mennyire örülök neki, hogy visszatért ez a sorozat – főleg azok után, hogy eddig ez a tévés szezon pár kivételtől eltekintve igencsak lehangoló volt. Peggy viszont hozza a régi formáját, annyi szent, és ha bár volt is pár dolog az első két részben, ami kicsit csípte a csőrömet, összességében nagyon is elégedett voltam a nyitánnyal.
Először is csajok – már az előző szezon is igen erős női reprezentációt kapott (már a megszokotthoz képest), erre azonban most még rátettek egy lapáttal: nagyobb szerepet kapott a szintén a nyugati partra helyezett Rose (Lesley Boone) – a duci telefonos kisasszony az első évadból –, Souza kapott egy barátnőt az ápolónő Violet (Sarah Bolger) személyében – szegény csajt mondjuk előre sajnálom –, aztán persze ott van ismét Dottie, ott van Whitney Frost, aki máris zseniális gonosztevőnek ígérkezik, és, és, és – dobpergést kérek! – Ana Jarvis (Lotte Verbeek)!
Bizony ám, végre találkozhatunk az eddig a függönyök megbúvó, rejtélyes Mrs. Jarvisszal, és nem túlzok, én rögtön beleszerettem a karakterbe. Ana valamilyen szinten Edwin tökéletes ellentéte: harsány, vidám, határfeszegető, aki imádja ugratni férjét, ugyanakkor viszont valahogy egyszerre visszafogott is, és van annyi bizalma Jarvisban, hogy mikor a férfit Peggyn fekve találja, nem kezd el féltékenykedni, hanem vicceskedve megjegyzi, hogy látja, férje Peggynek is bemutatta harci mozdulatait (valóban ez történt). Imádom az ilyen kapcsolatokat – ahol nem kell a magánélete dráma ahhoz, hogy a két karakter érdekes maradjon –, és Ana is imádom.
Rajtuk kívül még fontos új szereplő Jason Wilkes, aki, nos… Hát, vele kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Szóval az a nagy harci helyzet, hogy állítólag Hayley Atwell maga lobbizott a csatornánál, hogy a sorozatban nagyobb legyen az etnikai reprezentáció, ezért a második szezonra beírtak egy néger karaktert. Ezzel nincs is semmi baj, sőt, le a kalappal az indítvány előtt. A probléma ott kezdődik, ahogy a karakter be van mutatva.
Először is, Wilkes valahogy túl tökéletes – ami ezen a ponton két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy nagyon el akarják adni a karaktert, mert néger, és ők mennyire progresszívak már, vagy azt, hogy a pasi rejteget valamit. Őszinte leszek, jelen pillanatban ezt a kérdést nem tudom megválaszolni. De annyi biztos, hogy a közte és Peggy közt „bimbózó” románc fájdalmasan erőltetett (nem, a kémia nem akkor működik, amikor beerőltetjük a két karaktert egymás magánszférájába, hogy rettentő „véletlen” módon majdnem összeérjen az ajkuk), és már csak azért sem tudom megemészteni, mert közben meg sokkal finomabban próbálják a néző tudtára adni, hogy bizony még mindig van valami Peggy és Souza közt.
A másik probléma Jasonnel, hogy mindenáron őt akarják egyenjogúsági szócsőnek használni, meg arra, hogy rajta keresztül mutassák be, hogy milyen vacak is volt akkoriban a feketéknek (tényleg az volt). Ez sok helyen működik, egy helyen viszont fájdalmasan erőltetett. Például Jason egyszer elviszi Peggyt egy négerek által látogatott szórakozóhelyre – telitalálat! –, aztán egy csillagvizsgáló tetején állva arról mesél neki, hogy milyen nehéz volt eljutnia a narancsföldekről a fizikusi diplomáig – szintén király! –, aztán üldözik őket, nekik meg telefonálniuk kell, viszont csak papírpénz van náluk, hát bemennek egy cukrászdába felváltatni, ahol a boltos szemétkedni kezd Jasonnel – na, ez az, amit ki kellett volna hagyni. Egyrészt azért, mert megtöri a cselekmény ritmusát, másrészt pedig azért, mert fájdalmasan szájbarágós.
Ami magát a történetvezetést illeti, az első rész nekem kicsit gyors volt, túl hamar belemerültünk a nyomozásba, amiben túl gyorsan követték egymást a nyomok és az események, de távolabbról nézve igazából ez sem probléma, mert ezzel csak felvezetik az évad tényleges cselekményét – a kezdeti gyilkosság csak azért kellett, hogy Peggyék valami sokkal nagyobb ügyre akadjanak rá, bár nem biztos, hogy ezzel ők már tisztában vannak.
Amúgy vicces a dolog, mert tulajdonképpen a dolog hátterében a HYDRA áll – ezt persze senki sem mondja ki, meg aki nem nézi az Agents of S.H.I.E.L.D.-et, annak le sem esik, ugyanis az egyetlen erre utaló jel, hogy fel-feltűnik az absztrakt kos fejes logó, amit a Many Heads, One Tale-ben fedeztünk fel. Ettől függetlenül azonban van egy olyan érzésem, hogy nem a HYDRA fogja betölteni a főellenség szerepét – hiszen Peggy nem tudhatja, hogy a szervezet létezik –, hanem egy belőlük kiváló, de saját kontóra dolgozó ellen. Viszont a HYDRA jelenléte a sorozatban legalább bepillantást enged abba, hogyan is vette át a szervezet szépen lassan mindenütt az uralmat.
Szóval bár azért volt pár dolog, amivel nem értettem teljesen egyet, sokkal több volt az „igen, még ilyet”–pillanat, úgyhogy büszke vagyok az Agent Carterre. A sorozat hozza az előző évadban megismert karaktereket és hangulatot, de mindezt új környezetbe helyezi, és rátesz még egy lapáttal. Igen, csak így tovább!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
