Monty Pythonék egyik legismertebb filmje újra a mozikba kerül. Korosztálytól függetlenül sokunknak a Gyalog galopp a kedvenc példája az „agyament” humorra. Sokan szó szerint idézik a nyúlon túlt vagy a szent kézigránátot például egy ellaposodó buli felélesztése érdekében – és még mindig nevetünk rajta. Miért érdemes mégis újranézni a moziban?
Például azért, mert nosztalgikus érzés. Nem csak azoknak, akik még az eredeti bemutatón látták, hanem azoknak is, akik gyerekkorukban szerették meg, és azóta is megnézik időnként. A Gyalog galopp még ma is nagyon népszerű, és a humor kategóriájában alapmű, amire sokan mások is építkeztek. A moziban jöttem rá például, hogy ugyanarra a szerkezetre épül a (sajnos nem elég sokra tartott) Magyar vándor is, mint Pythonék klasszikusa: néhány államférfi keres valamit, de nem találja, közben viszont minden jelenetben egy-egy új életképbe csöppennek, és végül eljutnak a jelenbe.
A Gyalog galopp az egyik legtöbbet feldolgozott angol történelmi mítoszból indul ki, az Artúr-mondakörből – a kerekasztal lovagjaival és a Szent Grál keresésével együtt. A történet a sötét középkorba vezet, ami sokkal sötétebb, mint a lovagregényes, hősies körítésű modern feldolgozásokban. A film humorának egyébként ez az egyik legfontosabb forrása. Teljesen abszurd például az a jelenet, amikor a paraszt kiokítja az isteni feladatra választott, föld fölött húsz méterrel lebegő királyt demokráciából. Egy másik jelenetben a pestises hullákat úgy szállítják, mint ma a kukások a szemetet, a király pedig észre sem veszi, mert a szent küldetésére koncentrál. A középkori sötétség mégis leginkább az emberek értelmét árnyékolja be, ami kiderül a jól ismert boszorkányos-kacsás epizódból.
A Gyalog galopp úgy tűnik, nem veszi komolyan a saját történelmét. Fogja az egyik legmisztikusabb, legdicsőségesebb történetét, ami köré idővel persze még több rózsaszín felhő ülepedett, belerottyant a felhőbe, és jót röhög rajta. Ez olyan, mintha mi az államalapításon röhögnénk – és fejbedobnánk egy fehér nyulat az Országalmával. A történetben Artúr király is csak egy hétköznapi ember, akinek ugyanolyan egyszerű az észjárása, mint a boszorkányégetésen kiabáló parasztnak, akit a boszorkány „gyíkká változtatott, de már elmúlt.”
A történetben tipikus huszadik századi problémák is előkerülnek – például hogy van-e még hatalma a királynak (királynőnek). Van egy másik szereplő, aki a 70-es években a diszkrimináció ellen szólhatott, a meleg királyfi. Ezért csak úgy tűnik, hogy nem veszi magát komolyan a film, pedig ezek a figurák nagyon is sokat mondanak azzal, hogy halálosan komoly hangon értelmetlen összefüggésbe állítanak mondatokat. Hadd idézzek egy klasszikus jelenetet: „A magasba emelé Szent Attila a kézigránátot és mondá: ó, Uram, add áldásodat a te kézigránátodra, mellyel ellenségeidet ficlikké tépheted nagy kegyelmedben.” – szerintem amikor ezen nevetünk, egy kicsit a vallási alapú háborúk szent fanatikusain is nevetünk.
A Gyalog galopp Artúr királya és bot egyszerűségű hős lovagjai keresztülgaloppoznak az országon – észre se veszik, hogy nincsenek lovaik -, és minden helyszínen újabb epizódba kerülnek, amelyek között igazából nincs kapcsolat, csak az, hogy mindenhol valami misztikus tárgyat, a Szent Grált keresik. Persze a legtöbb helyen azt mondják nekik, hogy „nincs itt semmiféle kehely”, máshol meg azt, hogy van ám itt kehely a konyhában rengeteg. Egy idő után rájövünk, hogy amit a lovagok keresnek, igazából nincs is, csak valami illúziót kergetnek, ami lassan az agyukra megy – ők pedig a mi agyunkra, de jó értelemben. Ajánlom hozzá a szélesvásznat és egy adag popcornt. „És elégedett vala az Úr, és lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal, és orángutánt és zsenge gyökereket és gyönge szekereket.”
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.