Szóval adott egy amúgy kifejezetten minőségi YA könyvsorozat, amiből egyszer már készült egy film – ami hatalmas bukás volt, a rajongók és a laikusok többsége is utálta. Aztán tavaly jött a hír, hogy tévésorozat lehet a sztoriból, szépen lassan elkezdtek folydogálni a hírek – csatorna, casting… –, és az internetes közösség nagyjából egyhangúan megegyezett abban, hogy a sorozat csakis jobb lehet, mint a film. És az első rész megtekintése után azt hiszem, megerősíthetem ezt a feltevést.
Clary Fray (Katherine McNamara) tizennyolcadik születésnapja kifejezetten jól indul – felveszik a Brooklyni Művészeti Akadémiára –, kicsit furcsábban folytatódik – anyja, Jocelyn (Maxim Roy) nagyon beszélni akar vele valami nagyon fontos dologról, és olyan emberekkel beszélget, akiket barátai nem látnak –, és nem túl kellemesen fejeződik be – végignézi, ahogy ezek a „láthatatlan” emberek megölik egy klub pár vendégét. Amit Clary ekkor még nem tud, az az, hogy ezek a furcsa gyilkosok Árnyvadászok, harcosok, akik démonokra és egyéb veszélyes természetfölötti lényekre vadásznak. És ha ez még nem lenne elég, Clary is egy közülük, csakhogy anyja a warlock Magnus Bane-nel (Harry Shum Jr.) töröltette a lány természetfelettivel kapcsolatos emlékeit, hogy megvédje őt. Jocelyn ugyanis még Clary születése előtt elrejtette a misztikus Végzet Kelyhét, amit a Kör nevezetű szervezet, melynek feje a titokzatos Valentine (Alan Van Sprang), meg akar szerezni. Ám az óvintézkedések mit sem számítanak, mikor a Kör tagjai felismerik Claryt klubban, ahol a lány találkozik az árnyvadászokkal, megtámadják az otthonát és foglyul ejtik az anyját, menekülésre kényszerítve Claryt.
Bevallom, voltak némi fenntartásaim – vagyis inkább félelmeim – a sorozattal kapcsolatban, főleg az első promóvideók miatt, amik nekem egy kicsit amatőrnek tűntek. De egy kis vágás, egy kis háttérzene, és máris sokkal jobban működtek ezek a jelenetek. Sőt, az epizód eleje, az, hogy felbontották a kronológiát, kifejezetten tetszett.
Rengeteg apró változtatás történt a sztoriban a könyvhöz képest, de ezek, nos, nem azt mondom, hogy nem zavaróak – egy elvetemült rajongó számára minden ilyen jellegű változtatás zavaró –, de a narrációba egyáltalán nem zavarnak bele, hanem logikusan a részeivé válnak. Ilyen változtatás például az, hogy Clary nem tizenhat, hanem tizennyolc, Luke (Isaiah Mustafa) – aki itt néger – ahelyett, hogy könyvesboltot vezetne, rendőrnyomozó, és úgy tűnik, nyílt titok, hogy Jocelynnal szerelmesek egymásba. A Pandemonium Magnus klubja, a kör kicsit szervezettebbnek tűnik, Valentine Csernobilban húzza meg magát, Jocelynnak régiségkereskedése van, ahol fiatal és szép Dorothea (Vanessa Matsui) az eladó (ő a könyvben az idős Alvilági szomszéd volt, aki jóslással kereste a kenyerét), valamint, csak hogy legyen valami extra konfliktus, az Alvilágiak embereket ölnek, amire a rendőrség is felfigyel.
Ami különösképpen tetszett a pilotban, az az Intézet – sokkal nagyobb, rendezettebb szervezetnek tűnik, mint a filmben vagy a könyvben, jóval több Árnyvadásszal, és sokkal fejlettebb technológiával. Komolyan mondom, kész műveleti központ, de úgy, hogy közben megmaradt az épület templomjellege, és a csúcsmodern képernyők mögött folyamatosan rózsaablakok és boltívek tűnnek fel. A rúnák a testre rajzolása és a sztélék, valamint a szeráfpengék dizájnja is tetszik, bár még mindig kicsit nagynak tartom a rúnákat – értem én, hogy jobban mutatnak így a képernyőn, de akkor sem találom őket praktikusnak.
Amivel kicsit hadilábon állok, az a történetvezetés – itt nem beszélhetünk kifejezetten az úgymond „pilot-átokról” (amikor a készítők mindent megpróbálnak belezsúfolni az első részbe, hogy pontosan megmagyarázzák, miről lesz a továbbiakban), mivel tudtam a sorozat rögtön évados megrendelést kapott, de azért a túltelítettség így is érződik kicsit. Az epizód amúgy nagyon szép, lassan, kidolgozottan indul, de aztán úgy a felénél túlságosan begyorsul, olyannyira, hogy a változtatásokkal együtt még nekem is nehezemre esett követni az eseményeket – így csak elképzelni tudom, milyen nehéz dolga lehetett azoknak, akik nem olvasták a könyvet. Itt amúgy egy-két helyen húztam is a számat, mivel a jelenetek néhol hatásvadászra (kell az akció, pedig az már most látszik, hogy a verekedős jelenetek nem lesznek a széria erősségei), néhol kicsit logikátlanra sikeredtek. De nem aggódom túlságosan, mert bízok benne, hogy most, hogy túl vagyunk a nyitórészen, szépen rendeződni fognak majd a dolgok, a sorozat pedig megtalálja majd a maga ritmusát.
Összességében kifejezetten elégedett volt az Shadowhunters nyitóepizódjával, amiben ugyan még így is akad igazítanivaló, de a filmet azért máris sikerült leköröznie.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback