Nem vagyok oda a klasszikus fantasyért – meg lehet kövezni, de a mai napig nem láttam végig a Gyűrűk Urát (ami a könyvet illeti, kétszer álltam neki, és kétszer adtam fel negyven oldal után), és A hobbit is untatott. De akkora hype volt ekörül a sorozat körül, meg első pillantásra olyan jól nézett ki, hogy úgy döntöttem, belelesek. És tudjátok mit? Kifejezetten tetszett.
Egy kicsit nehéz összerakni a sztorit, de azért megpróbálkozom vele: az elfek (angolul láttam a pilotot, úgyhogy maradok az angol kifejezéseknél) népmeséi szerint egykoron démonok támadták meg a világot, akiket sikerült száműzni egy köztes világba, aminek a kapuját egy fa, az Ellcrys őrzi. Az elfek minden évben egy verseny keretei között kiválasztanak hét fiatalt, hogy azok utána egy éven keresztül gondozzák ezt a fát, megvédve ezzel a birodalmat, bár ma már mindenki úgy tartja, hogy ez csak hagyomány. Az is hagyomány, hogy a versenyen csakis férfiak vehetnek részt, ám ebben az évben Amberle hercegnő (Poppy drayton), a jelenlegi király (John Rhys-Davies) unokája úgy dönt, ő is megpróbálkozik vele – és hetedikként be is kerül a kiválasztottak közé. A problémák csak ekkor kezdődnek: a fa hirtelen haldokolni kezd, mire a sötétség elkezd visszaszivárogni a világba – ezzel egy időben az Ellcrys látomásokat küld Amberle-nek, aki félreértve azokat elmenekül az udvarból.
Mindeközben távol az udvartól a frissen megárult félelf Wil (Austin Butler) úgy dönt, útra kel, hogy orvoslást tanuljon – miután tudása nem volt elég ahhoz, hogy megmentse édesanyja életét. Útravalóul nagybátyjától egy kis csomagot kap, benne három elfkővel, amik állítólag varázserővel bírnak, és amik évekkel korábban apja halálához vezettek. Wil útközben összefut egy lánnyal, Eretriával (Ivana Baquero), aki előbb kisegíti, utána becsapja és meglopja – elvéve tőle az elfköveket. A megszégyenült – és kidőlt – Wilre másnap reggel a druida Allanon (Manu Bennett) talál rá – Allanon harminc éven keresztül druidálomban volt, ám az Ellcrys haldoklása felébresztette. Ő az egyetlen, aki tisztában van vele, mivel is jár, ha a fa meghal, és azt is egyedül ő tudja kideríteni, hogyan lehet megakadályozni, hogy a démonok elfoglalják a világot – csakhogy ehhez szüksége lesz Amberle-re és Wilre.
Tudom, sok a sztori és nehezen is áll így össze írásban, de higgyétek el, van értelme a dolognak. Amiket az előbb leírtam, azok nagyjából hatvan perc alatt derülnek ki (duplarészes kezdőepizódról beszélünk), és az első legalább félórában az embernek fogalma sincs, hogyan fog Emberle és Wil története összekapcsolódni, arról meg pláne nem, hogy jön ehhez Allanon. De mindenkit megnyugtatok, a pilot végére minden gyönyörűen összeáll.
A technikai dolgokat nézve egy MTV gyártotta sorozattal állunk szemben, ami meglepően minőségi – a látványvilág miatt egy blockbusternek sem kellene szégyenkeznie, nem hogy a kábelcsatorna sorozatának, úgy, hogy a csatorna nem is a saját gyártású sorozatairól híres. Bár azt azért elismerem, a CGI közelről néha kicsit gagyi, de az csak a démonok esetében vehető észre, és azzal kompenzálják, hogy nem nagyon vannak közelik a szörnyikékről – és ez így ez a hiányosság egyáltalán nem zavaró, sőt szinte észrevehetetlen.
A Shannara amúgy egy könyvadaptáció – Terry Brooks a hetvenes évektől futó fantasy regényfolyamának feldolgozása, ami azonban – á la Narnia – nem az első kötettel, hanem rögtön a másodikkal indul (az elsőben a fókusz, úgy veszem ki, Allanonra és Wil apjára esik, míg a második kötetben mintha több lenne a csaj, ergo a csatorna jobban el tudja adni). Érdekesség még, hogy alig három nappal az amerikai premier után már itthon is adta a sorozatot a Viasat3 Shannara – A jövő krónikája címen, ami mondjuk nekem kicsit csípi a csőrömet, mert kicsit sci-fis beütést ad az egésznek, miközben erről szó sincs. A Shannara gyakorlatilag valóban a „jövőben” játszódik, de ez kimerül pár burkolt utalásban – kidőlt Space Needle az intróban, autóroncs az erdőben – azt illetően, hogy egykoron létezett a mi civilizációnk, az elbukott, aztán meg kialakult a sorozatban bemutatott civilizáció, ami viszont echte fantasy, egy csepp sci-fi nélkül.
Ezen túl már csak a karakterekről szeretnék pár szót ejteni. Őszinte leszek, Wil egy cseppet sem hat meg – az ő szála a tipikus, szakállas fantasy-klisé: az egyszerű, vidéki srác, némi önértékelési problémákkal, de a vággyal, hogy a vállára vegye a világot, akiről kiderül, hogy nagyra hivatott, kap egy mestert, egy küldetést, és pár száz oldal alatt badass lesz. Láttam már, rosszul és jól is megírva, általában akkor is untatott, nem érdekel. De a csajok nagyon jók.
Nem azt mondom, egyszer-egyszer előfordult, hogy Amberle majdnem elérte nálam, hogy kitépjem a hajamat – főleg, amikor megszökött az udvarból –, de összességében le a kalappal előtte. Volt annyira merész, hogy szembeszálljon a tradíciókkal, rádöbbent, hogy néha mocskosan kell játszania és erre hajlandó is, kezébe veszi a saját sorsát, van esze, és ha néha hibázik is, minden tette mögött az áll, hogy ő jót akar, miközben be akarja bizonyítani, hogy több, mint egy egyszerű, védtelen hercegnő. Eretria nagyon különbözik tőle, de attól még éppen ilyen érdekes karakter: utazó tolvaj, apja a klánjának feje, aki azzal fenyegeti, hogy akarata ellenére férjhez adja, ha nem tud elég profitot termelni. Eretria kvázi a szabadságáért lop, csal és hazudik, és kíváncsi lennék, hogyan viselkedne, ha kikerülne apja hatásköréből.
Ami pedig azt illeti, hogy mi történik, amikor ez a két csaj találkozik, maradjunk csak annyiban, hogy az volt a kedvenc jelenetem az egész epizódban.
Szóval nem vagyok oda a klasszikus fantasyért, de a Shannarának sikerült megnyernie magának – gyönyörű látványvilág, szövevényes történet, és érdekes karakterek. Igen, egy ilyen sorozatra bármikor szívesen feliratkozom.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
