Az eheti két epizód valamelyest kisebbet ütött számomra, és a sztori is eljutott a „teljesen random” szintre, viszont még így is hihetetlenül élveztem.
Visszatérve Richard királyságába, hőseink azzal szembesülnek, hogy királyuk távollétében a nép nem csak, hogy elhordta Richard kastélyát, hanem időközben kialakították a demokráciát – ami igencsak megnehezíti Galavant abbéli terveit, hogy Hortensia ellen vezesse az ország seregeit. Isabella, aki meg van győződve róla, hogy Galavant sosem szerette, mély depresszióba zuhan, amiből szülei azzal akarják kirángatni, hogy ráveszik, álljon neki esküvője megtervezésének – azonban amit ők sem tudnak, az az, hogy az esküvőszervező, Wormwood (Robert Lindsay), valójában gonosz tervet szövöget: egy elvarázsolt tiarával befolyásolni akarja Isabellát, hogy aztán a lányt felhasználva foglalja el a trónt. Mindeközben Valenciában Gareth-t rémálmok gyötrik a Richard ellen elkövetett bűnei miatt, amikből rendszerint üvöltve ébred. Madalena, aki emiatt nem tud aludni, ergo kicsit pipa, Sidet bízza meg azzal, hogy vessen véget az álmoknak.
A második részben Isabella – akit mostanra Wormwood irányít – teljes mellszélességgel beleveti magát az esküvői készületekbe, ami ugyan feltűnik Gwynnek, de a lányt jobban lefoglalják kételyei a hirtelen jött jólétével kapcsolatban, mintsem hogy ezzel törődjön. Galavant kezd besokallni Richard miatt, ezért kitalálja, hogy valamivel lefoglalja őt. Szerencséjére kiderül, hogy Roberta (Clare Foster), az egyetlen harcos aki csatlakozott hozzájuk az előző részben, Richard gyerekkori barátja, ráadásul Galavant sejti, hogy van köztük valami izzás – ezért hát elhatározza, hogy összehozza őket. Mindeközben Madalenát vendégségbe hívja két királynő, akik gyerekkorában a bálványai voltak, ám megérkezve hozzájuk azzal kell szembesülnie, hogy aznap csak egyvalamit fognak sütögetni: őt (vagyis egy „roast” célpontja lesz), ami igencsak furcsa, eddig ismeretlen érzéseket kelt benne.
Gyerekek, én a múlt héten jókat kacagtam azon, hogy milyen abszurd dolgok vannak a sztoriban (melegbár az erdőben, mágikus FaceTime), de mindaz semmi sem volt ahhoz képest, ami ezen a héten történt. Ugyanis hirtelen bejött egy gonosz esküvőszervező, meg egy elveszett, gyerekkori barát, ráadásul mindenféle felvezetés nélkül, csak azért, hogy legyen valami a sztoriban – nem azt mondom, így is élveztem, de azt azért tisztázzuk, hogy itt már narráció szempontjából tényleg rezeg a léc.
Mondjuk Wormwood tetszett – nem tudom, kinek az ötlete volt ez az egész elvarázsolt tiarás szál (ami nagyon beteg), meg hogy ezzel mire fognak menni, de bármennyire is abszurd az egész, furcsa módon működik. Robert Lindsay remekül hozza a klasszikus rajzfilm-főgonosz figurát, aki a nyílt színen, mániákus vigyorral magyarázza gonosz terveit. Beteg egy ötlet, de a maga módján zseniális – Barryt, a segédjét, meg külön bírtam.
Roberta esetében már vannak némi fenntartásaim, de csakis azért, mert a nő kizárólag a Richardhoz való viszonyában létezik, önmagában nem. Eddig nem volt egyetlen olyan felszólalása sem – azt leszámítva, mikor jelentkezett, hogy Galavantékkel tart –, ahol ő lett volna az indítványozó, arról nem is beszélve, hogy karaktere kimerül abban, hogy bálványozza szépen, pianóban Richardot, aki ebből persze nem sokat vesz észre. Emiatt kicsit haragszom Robertára, aki jelen pillanatban inkább biodíszlet, mintsem karakter, de remélem, hogy a hátralevő hat epizódban még kifejtik őt.
A humor továbbra is nagyon pimasz – a héten szimplán beszóltak az egész országnak a külföldi hadviselést illetően, amiből csak páran profitálnak, ráadásul tették mindezt pofátlanul a kamerába bámulva –, és abszurd, és morbid. Valamiért annyira szórakoztat, hogy a sorozat összes szerelmes dala magába foglal valami naturalistát, valami undorítót, vagy valami kiábrándítót – Galavant és Isabella arról énekel, hogy az első csókjuk mekkora szívás volt, a Séf és Gwyn arról ábrándozik, hogy tíz gyerekükből talán kettő életben marad majd, amikor pedig Galavant romantikus háttérzenét szolgáltat Richardnak és Robertának (á la Csókra vár), akkor arra figyelmezteti barátját, hogy nem említse meg, még szűz.
Szóval a Galavant továbbra is üt, és továbbra is beteg, én meg továbbra is röhögök a hülyeségeiken, bármennyire beteg a történet. Remélem, ez nem is fog változni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.