A Philip K. Dick regénye alapján készült sorozat hű maradt az eredeti történethez – legalább is szellemiségében. A sorozat teljesen más irányban bontotta ki az alapötletet, mint vártam, de ennek ellenére pozitívan csalódtam. A második világháború után a nácik és japánok között felosztott USA alternatív történelmére épült cselekmény fordulatos, összetett, és komplex karaktereket tud felmutatni.
A kiinduló helyzetet az opening – amiben iszonyat idegesítően énekli valaki A muzsika hangjából az Edelweiss-dalt – rögtön vázolja: egy olyan ’60-as évekbeli Amerikában járunk, ami elvesztette a második világháborút, és keleti felét a nácik (Greater Nazi Reich, amit csak Reich-ként emlegetnek), a nyugatit (Pacific States) pedig a japánok szállták meg. A kettő között maradt egy sáv, amit Semleges Zónának (Neutral Zone) neveznek, ott élnek a titkosrendőrségek elől bujkáló körözött személyek, valamint a legtöbb afroamerikai. Pacific States központja San Francisco, a Reiché pedig New York – a jellemző városképek az egyik helyen az 20. század közepének Tokyójára emlékeztetnek, a new yorki felhőkarcolók tetején pedig birodalmi sas ül. A látványvilág különleges – bár van egy olyan érzésem, mintha a jelmezeket a mi ’56-os forradalmárainkról másolták volna –, és sokat hozzáad az epizódok hangulatához, mert a diktatúra érzetét erősíti.
https://www.youtube.com/watch?v=UIDKPydxAFM
A történetvezetés elég bonyolult, de befogadhatóvá teszi az, hogy az információkat lassan adagolva kapjuk meg, miközben a cselekmény alakul, és a karakterek jellemrajza is egyre izgalmasabbá válik. A két birodalom fővárosaiban találkozunk a szereplőkkel, akikből alapvetően öt típust tudtam megkülönböztetni. Először is a társadalmi ranglétra alján élőkkel találkozunk, akiket saját boldogulásuk vagy szabadságvágyuk motivál (Frank, Juliana, Ed, Joe), másodszorra közepesen fontos tisztviselőkkel, akiknek megvannak a saját elképzeléseik az államuk helyes működtetéséről, ami nem mindig összeegyeztethető a hivatalos állásponttal (Tagomi és Wegener). Harmadsorban végtelenül lojális felsővezetőket ismerhetünk meg (Kido, John Smith), és negyedikként ott vannak azok, akik az ellenállást szervezik titokban és illegálisan (Lem és Karen). Az ötödik típusba tartoznak a birodalmak élén állók: a japán koronaherceg és sorozat végén feltűnő idős Hitler.
Abból, hogy a sorozat ilyen sok karakterre helyez nagyjából egyforma hangsúlyt, egy előny és egy hátrány származik. Az előny az, hogy a társadalom több szintjét egyszerre vagy külön-külön érintő összeesküvéseket, fontos döntéshelyzeteket és fordulatos kapcsolatokat, konfliktusokat tud egymásba szőni – és meg is teszi, így láthatunk Hitler és a japán koronaherceg elleni merénylőket, az ellenállás és a legfelsőbb hatalmak összeesküvéseit, sőt, még összeesküvők elleni összeesküvéseket is, úgyhogy izgalomból nem lesz hiány. A hátrány viszont az, hogy a történet könnyen elveszhet a részletekben, és nyitott szálak vagy ellentmondások maradhatnak benne. Szerencsére ez nem történik meg, ami a sorozatot dicséri, de a karakterek közül nem mindenki egyformán kidolgozott.
A középpontban egy olyan probléma áll, ami az alapoktól a csúcsig megrengeti a piramist: felbukkan egy filmszalag, amin az amerikaiak második világháborús győzelméről láthatók felvételek, vagyis a számunkra valódi történelem képkockái. A filmet mind a japán, mind a náci titkosrendőrség keresi minden erejével, de a hierarchia alján álló karakterek azok, akik között ténylegesen gazdát cserél. Bizony, ez az, ami az eredeti regényben egy könyv volt, vagyis fikció – itt viszont a filmek sokkal inkább dokumentumként működnek, mint egy író agyszüleményeként, és a szereplők is így tekintenek rá. Ez az egyik nagy változtatás a regényhez képest, aminek fontos következményei lesznek. Nem csak ez az egy felvétel kerül elő, hanem a sorozat második felében egy újabb (a hiroshimai atomtámadásról), és az utolsó epizódban, egy rendkívül váratlan fordulat társaságában még egy szekrénnyi hasonló töredék. Először nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy könyv helyett filmszalagról van szó, de megbékéltem vele, mert indokolt a választás: az újabb és újabb részletek felszínre kerülésével be lehet ütemezni a cselekmény haladását.
A cselekmény szerint a film véletlenül kerül a San Franciscóban, japán fennhatóság alatt élő gyakorlatilag nincstelen párhoz, akik egy pincében laknak: Juliana Crane-hez (Alexa Davalos) és Frank Frinkhez (Rupert Evans). Juliana húgát megöli a japán titkosrendőrség, a Kempeitai a tiltott film miatt, és hamarosan Julianát is keresik, aki azonban a Semleges Zónába megy, hogy a húgánál lévő cetli alapján megkeresse az ellenállás egyik tagját, akinek a tekercset át kell adnia – ez lesz Lem Washington (Rick Worthy). A film miatt a nácik kémje, Joe Blake (Luke Kleintank) is a Semleges Zónába utazik, miközben tartja a kapcsolatot főnökével, John Smith-tel (Rufus Sewell), akihez sokkal inkább apa-fiú viszonyhoz hasonló érzelem köti, mint a Reich iránti odaadás. Közben a Kempeitai elkapja és kivallatja Franket, de ő nem hajlandó beárulni Julianát, aminek következményei lesznek. Barátja, Ed McCarthy (DJ Qualls) azonban minden szorult helyzetből kimenti.
Juliana és Joe közel kerülnek egymáshoz – talán szerelmesek is lennének, ha a nőt nem kötné párkapcsolat, a férfit pedig az ügynöki kötelességek. Joe semmit sem árul el Julianának a kilétéről, inkább kettősügynökösdit játszik, és ügyesen lavíroz a saját megbízása és a lány megmentése között. Közben San Franciscóba érkezik egy német titkosügynök, Rudolph Wegener (Carsten Norgaard), akit a japán kereskedelmi miniszter, Nobosuke Tagomi (Cary-Hiroyuki Tagawa) fogad. Kiderül, hogy mindkettőjüknek ugyanaz a célja: birodalmaik instabilak, Hitler és a koronaherceg ellen összeesküvések szerveződnek, és ők azok, akik az újabb háborút mindenáron el akarják kerülni.
A karakterek iránt vegyes érzelmeim vannak. Juliana, aki minden kérdőre vonásnál szemlesütve jókislányt játszik, miközben nem tud dönteni a két férfi között, engem nagyon idegesített, és Alexa Davalos színészi képességeit sem tartottam kiemelkedőnek. A szerelmi háromszög viszont Joe, Juliana és Frank között izgalmas, és remélhetőleg a második évadban tovább bontakozik majd. Nagyon érdekes Tagomi és Wegener vívódása – ők a jók a rosszak között, akik bármelyik pillanatban átállhatnak az ellentétes oldalra, ha indokoltnak látják, viszont emellett megfontoltak és erős jellemek. John Smith és a Kempeitait vezető Kido főfelügyelő (Joel De la Fuente) sem tűnnek embertelen gépeknek, pedig saját diktatúrájuk iránt feltétel nélkül lojálisak, és úgy tűnik, egyetértenek az eszmékkel is. Kido nem olyan határozottan rajzolt karakter, mint Smith, aki következetes, sőt, bizonyos értelemben igazságos, ugyanakkor ravasz és intelligens, a családja iránt pedig éppen annyira odaadó, mint a Reich iránt – számomra ezért ő volt a legizgalmasabb karakter.
Ajánlom a sorozatot minden történelem- és krimi/thrillerrajongónak, de Philip K. Dick rajongói sem fognak unatkozni. Akcióból és lövöldözős-menekülős jelenetekből sincs hiány, miközben egyre több titok kerül a felszínre, így van mit várni epizódról epizódra. És még egy plusz: érdemes angolul nézni, mert a nem angol anyanyelvű szereplők akcentusai külön élményt nyújtanak.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
