Oldal kiválasztása

Mint sokan mások a korosztályomban, én is a Harry Potter sorozattal nőttem fel, sőt, mint ugyancsak sokakkal, velem is a Harry Potter szerettette meg az olvasást. Így aztán mikor három éve Rowling új könyvvel jelentkezett, eltöltött az izgalom, mégis váratott magára az alkalom, hogy elolvassam. Talán nem is akkora baj, mert egy időre padlóra küldött az élmény.

átmeneti1

A történet kezdetén végez egy agyvérzés Pagford városka tanácsnokával, Barry Fairbrotherrel, s a történet maga az ő elmúlásából nő ki és azon embereken keresztül szövődik, akik így vagy úgy, de kapcsolatban álltak Barryvel. Bár látszólag az a cselekmény központi eleme, hogy a férfi megüresedett helyét a tanácsban be kell tölteni, valójában sokkal súlyosabb társadalmi kérdéseket boncolgat a történet, így a fókuszpontba villám gyorsan a leszakadozó, deviáns és/vagy addiktív társadalmi csoportok kerülnek és az a kérdés, hogy mit lehet tenni értük, velük, érdemes-e egyáltalán foglalkozni a felzárkóztatásukkal vagy sem?

A kérdésre Rowling természetesen nem ad, de sugall egy választ a rendelkezésére álló kisebb városkányi, többszörösen rétegelt, legkülönfélébb módokon motivált, cizelláltan ábrázolt és végletekig, hitelesen kidolgozott karaktere segítségével. Pagford városkában ugyanis senki nem olyan, mint amilyennek először tűnik, s bár Rowling az első pillanattól fogva sugallja, hogy mi minden rejlik egy-egy ember felszíne alatt, mégis megdöbbentő mélységekre visz egy-egy, látszólag közhelyesen jól ismert karakter lelki világába, míg végül ki nem derül, hogy pont annyi szerethető és jó tulajdonsága van a megbotránkoztató életű, iskolakerülő, mocskos szájú lánynak, aki a városi gettó szülötte, mint amennyi alantas kicsinyesség és rosszindulat rejlik a megbecsült polgárok szíve mélyén. Az egyetlen szereplő, aki a könyv során megússza, hogy Rowling az árnyoldalait is napvilágra hozza, az Barry Fairbrother, aki végig, már-már eszményített jótevőként van jelen, és ez talán így is a rendjén való, hiszen halottakról jót vagy semmit.

átmeneti2

Nagyobb bravúr, hogy gyakorlatilag ahány szereplővel dolgozik, annyi főszereplőt is állít elénk az író, hiszen majdnem kivétel nélkül minden szereplőre jut néhány oldal, amikor az ő történetét meséli el, és az ő lelki világa kerül a reflektorfénybe, az ő motivációit tárja fel, legyenek azok bármilyen kicsinyesek, s ezt úgy teszi, hogy minden karaktere iránt sikerül együtt érzést és megértést ébresztenie, legtöbbször még szimpátiát is. Ezt a sok kicsi főszereplőt pedig úgy mozgatja, hogy tökéletes kiegészítői legyenek egymás történetének, de a legmegdöbbentőbb élmény mégis csak az, ahogy Rowling játszik az olvasó egyes karakterekhez való hozzáállásával, hiszen itt mindenki hős és antihős egyszerre, és akivel az előző oldalakon még okkal szolidalítottunk, az lehet a következő főszereplőnk legfőbb riválisa. Így aztán végső soron fel vagyunk ültetve az érzelmi körhintára, ami már-már kézzel foghatóan valósághű, nem is csoda, ha a történet egy-egy pontján kedvünk támad kidobni a taccsot az ezerféle emberi gyarlóság olvastán.

átmeneti3

Nem fogok hazudni, az Átmeneti üresedés számomra olyan élmény volt, mint egy tucat különféle élet instant pszichotraumája. (Szerencsére a hatás csak néhány napig tart.) Mégsem lehet letenni, annak ellenére, hogy szinte fáj olvasni, mert olyan erővel ragad meg és ránt be a világába, aminek nem lehet ellent állni.

Összességében az Átmeneti üresedés, nem az a könyv, amit bárkinek ajánlanék, mert ha az emberi nyomorúság és gyarlóság iránti megértő fogékonyság találkozik a társadalmi érzékenyítés erőteljes vágyával és Rowling elbeszélői tehetségével, az eredmény egyszerre lesz lenyűgöző és gyomorforgató.

Szerző

SzÁgi
SzÁgi
Szerkesztő

“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.