Bármennyire is szidom ezt a sorozatot – mert lássuk be, az elmúlt közel két évben mást sem nagyon csináltam –, egyszer valaha azért jó volt.
Új gyakornokcsoport kezd a seattle-i Grace Klinikán – ennek a csoportnak a tagja többek közt Meredith Grey (Ellen Pompeo), Cristina Yang (Sandra Oh), Isobel Stevens (Katherine Heigl), Alex Karev (Justin Chambers) és George O’Malley (T. R. Knight), akik sorsa ettől a naptól kezdve, hála a gyakornoki programnak, visszafordíthatatlanul összefonódik. Meredith a visszatérő tékozló fiú – vagyis lány –, akinek már az anyja is ebben a kórházban volt gyakornok. Cristina a szívtelennek tűnő törtető, akit kicsit ironikus módon egyetlen dolog érdekel: a szívsebészet. Izzy egy lakókocsiparkból küzdötte fel magát, az orvosi egyemet fehérneműs fotózásokkal finanszírozta, legnagyobb gyengéje pedig az, hogy túl érzékeny. A szintén vacak gyerekkorral rendelkező Alex látszólag pont az ellentéte – a felszínen egy szemét, gerinctelen dög, ám valójában mindezzel csak saját magát védi. George pedig az ügyeletes szomszédsrác – akit a többiek inkább tekintenek egynek a csajok közül, mint férfinek. Az öt gyakornoknak nem csak az orvosképzés kihívásaival kell szembenéznie, hanem valahogy a magánéletüket is rendben kell tartaniuk – amivel már rögtön az első napon problémák adódnak, mikor is kiderül, hogy Meredith egyéjszakás kalandja nem más, mint főnöke, Derek Shepherd (Patrick Dempsey), a híres idegsebész.
Szóval ez a sorozat volt egyszer jó is – sőt, nagyon jó (nem hiába voltam képes végignézni eddig tizenegy és fél évadot, bár az utóbbi két-három évben teszem ezt már csak nosztalgiából). A komoly, sokszor szívet tépő esetek komikus, szinte már szappanoperába illő magánéleti problémákkal keveredtek, megadva a sorozat sava-borsát, azt az elegyet, ami lehetővé tette, hogy ilyen sokáig húzza.
Szóval rávettem magamat, és újból nekiestem a szériának (amikor ezeket a sorokat írom, már a nyolcadik évad elejénél járok), és ahogy átrágtam magamat az első szezonon – amivel még párhuzamban néztem a tizenkettediket –, és egy nagy sóhaj kíséretében azt vettem észre, hogy a kezdetek kezdetén még milyen… apróságok alkották a főszereplők központi problémáit.
Mert min is agyal gyakorlatilag mindenki az első szezonban, mi mindenki legnagyobb problémája? Az, hogy Meredith összefekszik a főnökével (amúgy mellesleg Cristina is ezt teszi a saját felettesével, a szívsebész Preston Burke-kel (Isaiah Washington), csakhogy ők ezt okosan, pianóban csinálják). Mikor a tíz évvel idősebb Meredith azon szenved, hogy együtt kell dolgoznia azzal a nővel, aki közvetve férje haláláért felelős, addig a fiatal Meredith mindössze csak azon agyal, hogy talán nem jó ötlet összefeküdni egy szakorvossal, mikor éppen a sebészeti tápláléklánc alján van.
Jó, mondjuk vannak ennél nagyobb – meg más jellegű – problémák is: például ott van az a bibi, hogy Meredith anyja (Kate Burton) Alzheimerben szenved. Meg az, hogy a sebészeti vezető, Richard Webber (James Pickens Jr.), Meredith anyjának egykori szeretője. Arról már nem is beszélve, hogy Alex mindenkivel összefekszik, és szifiliszjárványt indít a kórházban. Mindezek mellett az, hogy időközben a gyakornokoknak meg kell felelnie az őket felügyelő rezidens, a náciként is ismert Miranda Bailey (Chandra Wilson) elvárásainak – aki, rezidens létére, még a főnököt is képes térdre kényszeríteni – már csak hab a tortán.
Az első évad – ami amúgy mindössze csak kilenc epizódból áll – még nem túl komplex, de még csak nem is túl érdekes. Ez még csak egy kis ízelítő, ami bemutatja a karaktereket, kialakítja az alapvető kapcsolatrendszert, és felkészít minket arra, hogy még mire számíthatunk. De ez – no, meg az utolsó jelenet cliffhangere – éppen elég volt ahhoz, hogy a csatorna anno berendelje a huszonhét részes második évadot, amiben azért már rendesen bonyolódnak a dolgok.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
