Elérkeztünk a második évad zárlatához, ami az előző kilenc epizód feszültségének lassú, kicsit talán túlnyújtottnak ható, filozofikus levezetése. Az előző évadzárástól eltérően itt a világ nem rendeződik vissza a boldog, idilli állapotba, miután a történet fő konfliktusai erőszakkal véget értek – a többi pedig egyszerűen lecseng.
A Gerhardt család gyakorlatilag kihalt, kivéve Charlie-t, akit egyedül az ment meg, hogy börtönben van, de nem térünk vissza hozzá a cselekmény végén. Nem tudjuk meg, hogyan reagál a hírre, mihez kezd azután, tervez-e bosszút – tehát a család története itt lezárul, még ha maradt is egy túlélő. Talán a következő évadban még hallunk róla. A mostani epizódot viszont a család halott – erőszakos halált halt – tagjairól készült képek nyitják, amelyek olyan sorrendben követik egymást, ahogyan az esetek megtörténtek. Ez nem csak tragikus hangsúlyt ad a nyitánynak, hanem a halottak vissza is idézik a cselekmény fontosabb pontjait, és a le is zárják azt. Gerhardtékat, akik németek voltak (és talán valaha, régen nácik is, ha hihetünk a sok képi és szóbeli utalásnak), egyszerűen kiirtotta a „nagyipar”, ahogyan Mike Milligan jósolta egy korábbi epizódban (még ha szó szerint nem is ők öltek meg mindenkit).
Mike-kal is találkozunk, és megtudjuk, hogyan zárul a története. Amikor csatlósával megérkezik az üresen álló Gerhardt-házba, rögtön otthon érzi magát. Megjelenik a családhoz tartozó ember, akivel az egyik előző epizódban már találkoztunk, hogy ellopja az ezüstöt – Mike pedig a ház uraként rendre utasítja. Uralkodónak hiszi magát, és amikor a tolvaj közbe veti, hogy Amerikában nincsenek királyok, azt válaszolja, hogy vannak, csak máshogy nevezzük őket. Végül azonban ő sem tarthatja meg a trónt, mivel csak a nagyipar egyik embere, aki kissé ódivatú, és nem látja be, hogy a jövő a multiké, amelyek számokban (nullákban és egyesekben) gondolkoznak. A hetvenes évek véget ér, és ami felváltja, az már a mi jelenünkbe vezet.
Molly is álmodik a jövővel, azaz a mi jelenünkkel kapcsolatban: látja saját magát felnőni, és Lou-t idős korában. Ez az egyetlen kis pozitív fénypont a kiábrándult évadzárlatban, ami megmutatja Molly jövendőbeli családját (akiket ismerünk az első, kronológiai értelemben a másodiknál később játszódó évadból, csak most ahhoz képest is pár évet ugrunk előre, tehát 2014-2015-ben járhatunk). Ez a flash forward azt a boldogságot vetíti előre, ami a Fargo világában a boldogság egyetlen lehetősége, vagyis a családot. Lou családja és a későbbi, felnőtt lányáé olyan családok, amelyekért meg kellett küzdeni. Lou ebben határozza meg az apa és a férj terhét: neki kell megvédenie a családját, ez azonban nem csak átok, hanem áldás is, mert harcolnia kell, hogy megvédje a saját területét. Érdekes, hogy a fiatal Lou ezt a férfi feladatának tartja, több mint harminc évvel később viszont az ő lánya ugyanígy védelmezi a saját, alakulóban lévő családját. A rendező ezzel a párhuzammal is utal a hagyományos férj-feleség minták tarthatatlanságára.
Hagyományos és nem hagyományos szerepekre is láthatunk mintát, és végül is a családi közösség fontosságára fut ki minden fejtegetés, legyen az régimódi családmodell vagy újmódi vegyes házasság, mint Molly esetében (ennél újabb típusokról nem esik szó). A magányos farkasok viszont elpusztulnak a Fargo világában. Emlékezzünk az első évadból Lorne Malvóra vagy a mostaniból Hanzeera, de vannak női farkasok is: Simone, aki a kitörési lehetőséget keresi a groteszk módon „bensőséges” Gerhardt famíliából, és egy kicsit Peggy is az, aki nem tudja összeegyeztetni a feleség, anya és karrierépítő nő feladatait – ebbe szinte bele is őrül. Ő azonban az a kritikus hang, ami megfogalmazza ebben az évadzárlatban, hogy ennyi mindenre nincs sem ideje, sem energiája, persze akkor, ha mindent egyedül kell csinálnia. Neki nem sikerül megoldania ezt a feladatot, mert mintha ez is valahogy a jövőre várna. Csonka családok és egyedülálló, családfenntartó anyák/apák viszont már akkor is voltak, és Peggy kifakadása mintha részben róluk, hozzájuk is szólna – főleg mivel Lou hamarosan elkerülhetetlenül egyedül marad Mollyval, hogy egy személyben „apja és anyja” legyen, az első évadból pedig tudjuk, hogy jó munkát végez.
A Fargo rideg világában csak egyetlen lehetőség marad a teljes életre: ha a szereplők azokkal foglalkoznak, akik közel állnak hozzájuk, és persze ha van olyan szerencséjük, hogy a családban bizalom működik – ennek hiánya lett Gerhardték veszte. Ez a nagyon egyszerű üzenet akár egy giccses karácsonyi képeslap aranybetűs felirata is lehetne, de a zárlat mégsem egy képeslap-idillt nyújt: tudjuk, hogy Betsy és Hank előbb-utóbb (de inkább előbb) meghal. Hank egy filozofikus, képletes történettel a kommunikáció fontosságára mutat rá (ez sem megy át érzelgősbe), ami a fenntartásért, a fennmaradásért való mindennapos, és a békére irányuló nagyobb léptékű küzdelemre emlékeztet. Végül az 1979-es történet végén Lou este betakarja Mollyt, és megkérdezi, szeretne-e holnap horgászni. Erre mondta a felesége egy korábbi epizódban, hogy a lányok nem szoktak ilyesmit csinálni. Molly viszont hat éves, és még nincsenek ilyen feltételezései. Elmosolyodik, és azt mondja: oké.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
