Na, ezzel is jó nagy fába vágtam a fejszémet, hiszen életre hívom a Tomb Raider széria, sokak által csak mélypontnak hívott darabját, az Angel of Darknesst. Annyit már itt a cikk elején leszögezek, hogy én sem tartom jónak ezt a játékot, de koránt sem gyűlölöm – sőt, ha nagyon akarod, megtalálod benne azt, ami esetleg jó.
De, hogy a történetről is essen némi szó: Lara találkozik egy öreg barátjával, aki egy nagyon érdekes dolgot akar mesélni hősnőnknek, ám mielőtt ezt megtehetné megölik, és a gyanú egyből Larára terelődik. Miss Croftnak menekülnie kell Párizs sötét sikátorain át, a Louvreon keresztül azért, hogy megtalálja a kirakós hiányzó darabjait, és megállítsa a gonosz szervezetet, akinek felett célja az, hogy az utolsó Nephilimet visszahozza az életbe.
Kezdjünk is a jó dolgokkal: a történet szerintem még méltó, hogy viselje a Tomb Raider nevet, hiszen minden megvan benne, ami kell hozzá: titkok, gonosz szervezetek, megoldani való rejtélyek és misztikus ellenfelek. A pálya ötletek sem vészesek, igaz eltérnek a már megszokott dzsungel/sivatag/romok alaptól, de talán pont azért is jó. Nekem alapvetően tetszettek a gettós vagy a csatornás részek – a különféle „rejtélyek ” azonban már egy másik könyvgerinc.
A kedves alkotót behozták azt, hogy minden erőfüggő, tehát, ha ki akartam nyitni mondjuk egy ajtót, mert nem kellett hozzá semmi kulcs, csak mondjuk húzni/tolni/betörni, akkor sem tehettem meg, mert Lara csak ennyit mondott, hogy „Im not strong enough”, és ettől a falat tudtam kaparni. A bárbeszédek is néhol kissé zavaróak voltak (főleg a Gettóban lévők), de ezeken csak a szemöldököm húztam fel.
Ami viszont nagyon kicsapta nálam a biztosítékot, az a Sanctuarynak nevezett pálya azon része, ahol egy szellemmel kell csiki-csukit játszani, és annyira elakadtam ezen anno, hogy kérnem kellett a net hatalmas istenét segítségért, majd amikor megtudtam, hogy mit is kéne ott tennem – hát én majdnem kidobtam a gépemet az ablakon. Némelyik pálya már-már túlontúl is görényre sikeredett, és én nem csodálom, hogy sokan nagyon hamar leírták az Angel of Darknesst.
Grafikáról inkább nem írok egy betűt sem – halottról vagy jót vagy semmi alapon – a háttérzene pedig hol jó, hol baromi idegesítő, és a szinkron is eléggé furcsa, de lehet, hogy csak engem zavart a korai pályákon lévő nagyon erős francia akcentus.
Kevés olyan játék van, amire azt tudom mondani, hogy még megölő ellenfelemnek sem, és hát az Angel of Darkness, bár nem tartozik még ebbe a kategóriába, azért ajánlani sem, hiszen nem véletlenül nevezik annak, ami.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
