Nagyon sokáig tépelődtem azon, hogy szeressem, vagy esetleg még annál jobban imádjam ezt a sorozatot, ami találóan csak Psycho-Pass névre van anyakönyvezve. Sok minden ez az anime, de az biztos, hogy nem habkönnyű, nem könnyen emészthető, és garantáltan mindenkiben megmozgat valamit.
„Amikor az igazságot nem fogadták el hatalomnak, a hatalmat tették meg igazságnak.”
Animénk heroinja, Akane Tsunemori, egy olyan Japánban él, ahol már a mindennapi életet a megszokottnál is jobban átszövi a technológia, valamint a már szinte istenként tisztelt Sybil rendszer, ami az összes ember agyát és mindenét figyeli, majd az adatokból kideríti, hogy ki milyen munkára alkalmas az elkövetkezendőkben, vagy hogy az adott delikvens mennyire veszélyes a társadalom békéjének szempontjából. Na, Akane az ilyen személyek elfogására specializálódott irodában kezd el dolgozni, ahol a Felügyelők mellett vannak a barátságosan csak Vérebeknek nevezett személyek, akiknek a „Bűnözői együtthatója” magasabb az átlagtól és nem visszafordítható az arány. Akane kapja ki magának a négy ember közül a legmakacsabbat Kogamit, akinek persze több is van a múltjában, mint az elsőre látszik.
A kötelező kisebb bemelegítő eset után azonban nincs megállás, színteret kapnak a válogatott és egyre nagyobb őrülettel rendelkező elkövetők, akik mögött egy kötelező, titokzatos fehérhajú bishi, Makishima Shogo lapul, akinek nem akar kevesebbet, mint elpusztítani a szerinte károkozónak számító Sybil-rendszert. És nem lehet tudni, hogy kinek is van valójában igaza.
A Psycho-Pass egy nagyon érdekes, de mai szemlélettel jól kivitelezhető alapkoncepcióval épít, ami egyszerre köthető az animében feltűnő összes szereplőhöz; a Sybil-rendszer, valamint az azzal járó technológiától való függés. Ez a rendszer, egyszerre áldás és átok ez a megalkotott főbíróság, hiszen képesek úgy kikalkulálni a dolgokat, hogy könnyebb, és kényelmesebb legyen az élete az embereknek, de ennek rovására olyan dolgok vesznek ki a népek életéből, mint a művészet nagy része, az álmok és vágyak szerepe az emberi létben, valamint – az ember elfelelt félni. Makishima ki is fejti, hogy félelem nélkül az ember csak üres test, nincs benne semmi, ami előbbre vinné.
Persze a központi téma az Akane, valamint az ő jellemfejlődése a különféle kapcsolatok és történések hatására, és voltaképpen emiatt nagyon is megszerettem Akanét. Végre egy olyan főhősnő, aki képes – sőt, akar – fejlődni, képes talpra állni a legnagyobb tragédiák után, annak érdekében, hogy ez még egyszer ne történjen meg. Mellette ott van a morcos szépfiú Kogami, akinek meg azért nem látjuk nagyon a fejlődését, mert az már korábban, az anime cselekménye előtt lejátszódott. Persze ő is képes megmutatni a kedves, és érző oldalát, de látni rajta azt is, hogy az emberiségbe vetett hite már régen elhagyta – Makishimának meg eleve nem volt olyan.
Amit eddig leírtam, összegzem is gyorsan: a szereplők, legyenek jók vagy rosszak, kifogástalanok és mindegyikükben ott van az, hogy kaptak pár pofont az élettől. Legjobb példa erre a Kagari és Akane között lejátszódó párbeszéd, amikor a már ötéves kora óta megfigyelés alatt tartott srác finoman kioktatja az akkor még naiv hölgyeményt.
Nekem leestek azok, amiket közölni akart ez a sorozat, és remélem, hogy a nézők több része (főleg a lányok) nem ragadnak le azon a szinten, hogy ”szépfiúk itt meg ott, és ez hú de jó”. Igen, ezt a tényt nem lehet tagadni, sem cáfolni, de ne ez legyen a mérvadó annak, aki belekezd ebbe a sorozatba.
A Psycho-Pass minden értelemben egy üzenet, nemcsak nézőknek: lehet akármekkora hatalmas és kihatása a technikának az életünkre, sose felejtsük el, mi is az, ami emberré tesz, és ne is veszítsük el azt.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback