Sajnos eljutottam arra a szintre ezzel a sorozattal, mikor szinte komplett fapofával nézem végig az új epizódokat.
Sheldon képtelen kiverni a fejéből egy dalt – ráadásul arra is képtelen rájönni, hogy mi ez a dal –, amit ő a közelgő őrület jelének tekint, amin felindulva egyszerre veszi fel a „bolond Sheldonnak” szánt videóüzeneteket, és dúdolja/játssza soha nem lohadó lelkesedéssel a dalt, hátha rájön, hogy mi az – Penny és Leonard legnagyobb bánatára. Raj Howard tudta nélkül rajongói oldalt csinál zenekaruknak a Facebookon, amit hamarosan meg is talál első rajongójuk – csakhogy a pasi olyan menő, hogy rövid időn belül inkább a srácok lesznek az ő megszállottjai, semmint fordítva. Bár Bernadette óvatosságra inti, Amy úgy dönt, ad még egy esélyt Dave-nek.
A sorozat három hét után tért vissza, és követve az előző évad végén felvázolt tematikát, a központi hangsúlyt Sheldon és Amy kapcsolatára helyezte – bár szerintem nem túl hatásos módon. Az epizód mozgatórugója a dal volt, amit Sheldon nem tudott kiverni a fejéből. Igaz, ebből több humoros, szinte már a klasszikus szezonokat idéző jelenet is született – mint például mikor Sheldon éjszaka szintetizátorozik, amitől Penny és Leonard nem tud aludni –, összességében kicsit erőltetettnek éreztem a történetszálat. Persze, Sheldon mániákus jelleme miatt nem hiteltelen, amit csinál, ám a felvezetés mégis kicsit merev volt, és a végkifejletet is egy pöppet elsietettnek éreztem.
Az erőltetettség érvényes Amy szálára is – mondjuk ott ugyanaz a merevség volt jellemző, mint a Dave-vel közös többi jelenetben is. És értem én, hogy vicces, hogy Dave ennyire odavan Sheldonért, de akkor is laposnak érzem ezt a geget – bár a vonatos poén jó volt. Bernadette viszont megint csak a margón jelent meg, tényleges története nem volt, csak a többiek szálait segítette előre egy-egy mondattal. Ami pedig az utolsó jelenetet illeti… nos, értem én, hogy miért kellett ez, és miért nagy dolog, csak éppen nem érzem át a súlyát – lehet, hogy bennem van a hiba.
Raj és Howard szálát mérsékelten szórakoztatónak találtam – édes volt, ahogy belelkesültek a rajongó miatt, mint ahogy az is, mennyire komolyan veszik a „bandájukat” (nem bánnám, ha többet látnánk zenei szárnybontogatásukból). Nagyon jellemző és karakterhű volt, ahogy szépen, lassan (áh, gyorsan) rajongójuk rajongójává váltak, akkor is, ha a szál lezárása kicsit közhelyesre sikeredett.
Összességben nem azt mondom, hogy rossz epizód lett volna, csak azt, hogy engem nem nagyon érintett meg. Mindenesetre azért kíváncsi leszek, hogy mivel állnak majd elő a srácok a jövő héten – ugyanis az IMDb szerint a sorozat ezzel a résszel még nem ment el téli szünetre.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
