Én nem a kedvencemmel kezdem a sort, hanem inkább a legizgalmasabbal.
Sakamoto Ryouta huszonkét éves férfi, aki édesanyjával él együtt. Nem dolgozik, nem jár iskolába, csak néha valami alkalmi munkára. A legtöbb idejét a szobájába bújva tölti és internetes játékokkal játszik. Kedvence az úgy nevezett BTOOOM, ahol kardok és pisztolyok helyet különböző bombákkal kell harcolni, amikhez külön stratégiákat kell alkalmazni. Fontos a csapatmunka, és a jó taktika. Milyen célpontra érdemes dobni az adott bombát, mikor hol stb. Ryouta pedig olyannyira beleássa magát ebbe a játékba, hogy majdhogynem a világ legjobb játékosává válik, amikor hirtelen kikerül a virtuális valóságból, és valami hihetetlenül valóságosba csöppen. Egy lakatlan szigeten ébred, ahol először azt gondolja ő az egyedüli, ám hamar rá kell jönnie, hogy nincs egyedül, s az őt körülvevő emberek meg akarják ölni, ugyan azokkal a bombákkal, mint amiket ő használt a játékban. De nem ő az egyedüli célpont. Itt mindenki mindenkinek az ellensége, ugyanis ez a BTOOM valóságba átültetett viadala, azokkal a játékosokkal, akiket odaküldtek bűneikért.
Nagyon nehéz úgy írni erről, a történetről, hogy az agyam hátsó zugába nem szólaljon fel egy hang hogy: Battle Royale, Éhezők Viadala. Tudom, tudom hajaz rá, de itt valahogy mégis ás minden. Kivéve a brutális gyilkosságokat, a vért, meg a különleges emberi kegyetlenséget. A játékosok olyan emberekből lettek összeválogatva, akik mind nagyon sokat játszottak már, illetve akiket a hozzátartozójuk, ismerősük oda küldött, valami okból kifolyólag, hogy megbüntesse, vagy épp halálra ítélje, van, akit nem először…
A sorozat egyik legfőbb dilemmája, hogy jobb-e egyedül, vagy fogjanak-e össze, mert talán úgy könnyebb, de még akkor is ott van a bizalom kérdése, ami szinte végig kérdéses, és mindig okoz meglepő fordulatokat. Olyan ez a sziget és a vele járó helyzet, mint egy miniatürizált zombi apokalipszis… zombik nélkül. Nem tudhatod, kiben bízhatsz meg, nem tudhatod, ki akar megölni, ki tetteti, hogy jót akar, stb. Hisz végtére is mindenkinek az a célja, hogy megnyerve a játékot hazakerüljön és itt csak egy győztes lehet.
Maga a hely ahová csöppentek elég jól megszervezett. Kapnak egy kezdő csomagot. A kezükbe helyezett szonár — ami a játékban is megvan — jelzi az ellenség helyzetét, illetve bombákat, víz és élelem készletet, meg még pár apróságot. utánpótlást csak ezek felkutatásával szerezhetnek. Minden a jó taktikára, és a jó túlélési ösztönre alapszik. Az is fontos, hogy mi az egyén célja? Mindenkit megölni, aki csak keresztezi az útját, vagy összefogva a többiekkel úgy döntenek, hogy ők márpedig nem lesznek gyilkosok. Ez már az első pár részben kiderül, hogy nem működik, hiszen halomra ölik egymást. Itt mutatkozik meg az ember igazi természete, amikor a túlélésről van szó, hiszen mi sem vagyunk alapjaiban mások, mint a vadállatok — sajnos— pedig lehetnénk, ha használnánk egy picit, az eszünket.
Azonban akadnak olyanok is akik, nem a gyilkosára hajtanak. Ryouta védtelen társa Himiko először nagyon félénk, és azt hisszük ő hal meg először, de végül kiderül, hogy szépen meg tudja védeni magát, az egyik legnagyobb meglepetés volt számomra. Ő és Ryouta már a játékban is találkoztak tehát a romantikus szál kettejük közt lesz majd kialakulóban, és elég szép és gyilkos párosítás lesz az övék.
A zene és a grafika bámulatos. Az openinget kis milliószor megalgattam, mert fenomenális. A rajzolás és a karakterdizájn nagyon megfogó, ugyanis a szereplők nagyon természetesek, mintha tényleg a hétköznapokból lettek volna kiragadva.
Fordulatokban, jó karakterekben tehát nincs hiány a BTOOM-ban, az egyetlen hátránya talán az, hogy nincs belőle második évad, na meg az, hogy a maradiaknak egyből az jut eszébe, hogy: jujj koppintás. El kell tudni vonatkoztatni, mert akkor egy nagyon izgalmas, elgondolkodtató, az emberi természetünkről és morbiditásunkról kapunk szép képet.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback