Eddig talán ez az az epizód, amiről a legnehezebb írnom – ugyanis gyakorlatilag minden aprócska kis jelenetét ki lehetne elemezni, és utána vagy így, vagy úgy értelmezni.
Rosalind vendégül látja a lakásán Coulsont, és már éppen nekiállnának a vacsorának, mikor a nőt egyszer csak nyakon lövik – a távcsöves puska túlsó felén Ward áll, aki miután likvidálta a HYDRA-ra fenyegetést jelentő nőt, azért Coulsonra is ráküld pár embert, hátha végeznek vele. Az igazgatónak sikerül megmenekülnie, de az eset őrült rohamra sarkallja – sorban kihallgatja eredeti csapatának tagjait, Ward gyengepontja után kutatva, amit végül meg is talál: az ex-ügynök öccse, Thomas. Coulson hát Bobbival és Hunterral az oldalán útra kel, hogy felkutassa Thomast „alkualapot” szerezzen Warddal szemben. Mindeközben Fitz, Simmons és Banks meglátogatja a NASA egykori, HYDRA által pénzelt bázisát, ám ott kelepcébe sétálnak, és a két tudós a HYDRA foglya lesz. Mindeközben pedig Malick egyre izgatottabb, hiszen minden perccel közelebb és közelebb kerül ahhoz, hogy visszahozza a Földre a túloldalon ragadt Inhumant.
Talán kezdjük rögtön a legelején, Rosalind halálával, hiszen már az egy nagy kérdőjel. Mert így megölni egy viszonylag fontos szereplőt egyszerűen rossz történetvezetés (mondjuk hasonló történt tavaly Whitehall-lal is), tehát feldühít, ugyanakkor viszont szeretnék megjegyezni két dolgot: egy, tavaly pont ilyenkor Mackről is azt hittük, meghalt, és kettő, Constance Zimmer a következő epizódban is kreditelve van (és nem az IMDb-n, hanem a press release-ben). Így hát felmerül a kérdés: Rosalind valóban meghalt, vagy valami csavarral van dolgunk?
A kezdeti sokk után a tényleges narratívában annyira megdöbbentő dolog nem történt – persze ennek a résznek igazán nem is az volt a célja, hogy megdöbbentse az embert, hanem az, hogy felvezesse a midseason finálét, azt tekintve viszont remek munkát végzett. Bár a tényleges lépések egy kicsit kiszámíthatóak voltak, főleg az olyan információnak hála, minthogy a press release-ből már tudtuk, hogy meg fog jelenni Thomas, annyi biztos, hogy az epizód nagyon érdekes ponton ér véget.
És akkor most meg lehetne tőlem kérdezni, hogy mégis miért mondom azt, hogy nehéz értelmezni az epizódot?
Nos, hát azért, mert a rész igencsak nagy része arra lett áldozva, hogy jó mélyre beleásson Ward és Coulson pszichéjébe – ténylegesen új információt ugyan nem nagyon kaptunk, viszont a régiekkel remekül bántak, és gyakorlatilag minden kis jelenetszilánkba több értelmet is lehet magyarázni.
Igazából sokat gondolkodtam az egészen, és arra jutottam, hogy itt most minden a… hát, nevezzük őket figyelőkeretnek – szóval a figyelőkereteken múlik. Egyedül az írók keretei foglalnak magukba mindent. A mi keretünk, a nézők kerete ennél valamelyest szűkebb, hiszen nem látjuk a „színpadon” túl történő eseményeket. A karakterek kerete azonban még ennél is szűkebb, hiszen ők az eseményeknek csak azon szekcióját látják be, amiben ők is szerepet játszanak. A helyzet pedig az, hogy mind mi, nézők, mind a karakterek próbálják kitölteni az üres helyeket a legjobb tudásuk szerint, ám azt nem képesek teljes egészében rekonstruálni, szóval mindenki máshogy fogja realizálni a történteket.
Így lehet az, hogy például Thomas szörnyetegként látja Wardot, miközben Ward, a saját verziója szerint, mindig is segíteni akart az öccsének (azt szeretném itt megjegyezni, hogy bár egyetértek az írókkal abban, hogy Thomasnak haragudnia kell Wardra, mégsem vagyok képes bízni a karakterben, és úgy érzem, lesz még vele valami nem túl szép csavar). De az is érdekes, ami Simmonsszal történt az epizódban – elméletileg kétszer megkínozták (egyszer az előző részben bemutatott telekinézissel bíró Inhuman, egyszer pedig Ward), ám mindkét eset a színen kívül történt, és nem is maradt más nyomuk, csak egy kis vágás Jemma arcán, aki utána ráadásul olyan könnyedén szaladgált, és olyan összeszedett volt, mintha nem történt volna semmi. Tehát felmerül a kérdés: valóban megkínozták, vagy itt is valami narratív csínnyel van dolgunk?
Aztán ott van Ward és Malick kapcsolata – ha valami nem klappol ebben az epizódban, akkor az az, hogy Ward (ismételten) hagyná magát egyszerű HYDRA-fegyverré redukálni, márpedig itt mintha pont az történne. Hiába jelenti ki Malicknak, hogy látja, ha valaki manipulálni akarja, végül csak bedől a manipulációnak (ebben az epizódban akkor már nem először) – ám ekkor ismét felmerül a kérdés: valóban ez történt? Vagy Wardot valami egészen más hajtja? (Én eme utóbbi felé hajlok.)
Ugyanakkor azt is érdemes még megemlíteni, hogy ez epizód kifejezetten pro-Ward – kezdjük rögtön ott, hogy kapunk egy elég szignifikáns jelenetet Daisyvel, amiben Coulson számon kéri rajta, miért szeretett bele Wardba, a lány pedig elmagyarázza, hogy miért is képes megérteni Grantet. De ezen túl is visszatérő, szinte már belénk sulykolt motívum, hogy Ward törődik, hogy Ward hős akar lenni, hogy Wardnak hiányzik valami, amit kétségbeesetten próbál pótolni, és ez a valami a megbecsülés, a család és a szeretet.
Szóval igencsak érdekes ponton ért véget az epizód, mind karakter-, mind történetszinten, és annyi biztos, hogy a jövő heti midseason finálé nagy durranás lesz – állítólag még a HYDRA előlépésénél is nagyobb durranás (márpedig akkor leesett az állam). És akkor vajon majd megkapjuk a nagy fordulópontot Ward történetében, amit már olyan régóta ígérgetnek?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
