Jó krimibe illő animéket illik egy húzásra megnézni, és hát a gonosz robotmacis sorozat sem kerülte el ezt a végzetet. Ha kell pörgős, ha kell lassú, de mindig ott van a rejtély, hogy vajon ki a gyilkos, milyen szándékból tette stb. Jöjjön az animék school life-os Agatha Christie-je, a Danganronpa.
Történetünk főhőse, Makoto Naegi egy elit középiskolásokkal teli, lezárt épületben találja magát. Miután megismerkedtünk a további szereplőkkel is, megjelenik a főgonosz medve, Monokuma, és röviden felvázolja nekik az előttük álló iskolai élet szabályait: ahhoz, hogy valaki elballagjon (ergo kijusson az épületből), meg kell ölnie valakit, de úgy, hogy ő ne keveredjen gyanúba, azáltal az osztálygyűlést követő Büntetésben egy ártatlan veszti életét. A recept egyszerű és kellően bizarr, senki sem fogadja jól a hírt, de mégiscsak elkezdődik a gyilkossági sorozat, az egyre fogyatkozó csapat pedig kénytelen szembenézni később magával Monokumával – hogy őket ne ragadja el a kétségbeesés.
Első nézésre engem ez a sorozat a Doubt című mangára emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ott csak egy farkas volt a sok bárány között, a Danganronpában meg bárkiből válhat farkas, csak a megfelelő motiváció kell neki: pénz, barátok elvesztése, múltbéli sérülések – a választék szinte végtelen. Mondjuk az azért külön vicces húzás volt (de valahogy mégis logikus), hogy a vért nem vörösen, hanem már szinte neonpink árnyalatban kenték fel mindenhova a gyilkosságok után. Hát igen,japánok és a cenzúráik.
A történet remek, a csavarok benne olykor tényleg meglepőek, ezt azonban a szereplők közül már nem mindenkiről tudom elmondani: Naegi csak rövidtávon zavaró, és, ahogyan az a későbbiekben kiderül, nagy szükség is volt rá. Kirigiri a tipikus „magányos farkas, hatalmas szívvel ”, Byakuya meg a kötelező sznob szemétláda. Ők úgy a nagyon szűkre vett központi szereplők, de mellettük persze van még élsportoló (nem is egy), loli, komputer zseni, dilis okkult meg a személyiségzavaros idegbajos – egyszóval minden, ami szemnek és szájnak ingere.
Ha a szereplők elsőre unszimpatikusak, és emiatt valaki nem akarja esetleg tovább folytatni a sorozat nézését, az próbálja meg egy kicsit kitolni a pártállást, hiszen a történet, ami az utolsó két részben szó szerint kifordul önmagából, nagyon is megéri. Monokuma folytonos mesterkedése, az egyre növekvő feszültség, félelem, és olykor bizalmatlanság egyre nagyobb méreteket ölt, ennek ellenére mégsem mondhatom azt, hogy csúnya véget ér a sorozat.
Két szó nagyon fontos ebben a sorozatban: a kétségbeesés, valamint ennek ellenpólusa, a remény. Az elsőt gondosan hozta és „ápolgatta” kezdetben kettő, végül aztán egy személy, a reményt meg maga az akadémia igazgatója hívta meg, hogy támasz legyen a legnagyobb kétségbeeséssel szemben is. Ez a sorozat sokkal inkább szól eme két véglet állandó harcáról, semmint a gyilkosságos kiszavazó showról. Ki melyiket ragadja meg az utolsó pillanatában? Jobb, ha magunkba zuhanunk, vagy még képesek leszünk talpon maradni? A választ embere válogatja.
Akik vevők az ilyen típusú sorozatokra, azok imádni fogják a Danganronpát, mert elgondolkodtató több dologban is, nem mellékesen a grafika és a zenék is remekek.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback